5. rész

-         Rákos vagyok… tessék… most boldog vagy? –kérdeztem ironikusan.

-         Hogy mi? –nagyon meglepődött.

-         Jól hallottad, ráadásul, most kirúgtak. Ez van.

-         Én… sajn…

-         Ne sajnáld… oké? Csak hagyj…egyedül… - mondtam, és ismét sírni kezdtem.

Bill magához ölelt és a nyakamba puszilt.

-         Gyere… haza viszlek.

-         Nem kell… nem vagyok béna oké? –emeltem fel a hangom.

-         Nem érdekelsz, most hazaviszlek! – felelte, erősen megragadta a karom és magához húzott.

A hidegben meglátszott a leheletünk, a könnyeimet letörölte és magához szorított.

-         Induljunk…

-         Azt se tudod hol lakok… - feleltem neki.

-         Ki mondta, hogy hozzád megyünk? –kérdezte és flörtölő pillantást vetett rám.

-         Nem gondolod komolyan, hogy nekem most ilyenekhez van kedvem… - mondtam megvetően.

-         De… komolyan gondolom. Ígérem, jó fiú leszek, és semmi olyan nem fog történni, amit te nem akarsz –mosolygott és én legszívesebben behúztam volna neki.

-         Nem vagyok lotyó…

-         Tudom… de teljesen megőrjítettél…

-         Mondtam már, beteg vagyok…

-         Tudom… felfogtam…

-         Ez nem zavar? Vagy örülsz neki, hogy megfektetsz, és utána lehet, kipurcanok, így még szakítani kelljen velem?! –hördültem fel.

-         Buta vagy… te mondtad, hogy élvezzem az életem… miért ne élvezhetnénk együtt?! Mondtam… nem lesz semmi, amit te nem akarsz… - közelebb jött és megcsókolt.

Elgyengültem. Igaza van. Lehet, hogy holnap már megbánom, de… már mindegy. És én is kívánom őt… had érezzem jól magam… élvezni akarom az életet, és ha Bill tudja, hogy beteg vagyok… és még így is érdeklem… miért ne?

-         Rendben… menjünk.

Bill lakása csodálatos volt. Teljesen átlagos hétköznapi lakás, mely nagyon ízlésesen volt berendezve. És pont ez az egyszerűség tette nagyszerűvé. A lakásban inkább a sötét színek domináltak…

-         Kérsz valamit inni? –kérdezte mikor helyet foglaltam az egyik kanapén. Nagyon fáradt voltam és a sírás is teljesen kikészített.

-         Nem köszi… csak… pihennék egy kicsit.

-         Gyere.

Megfogta a kezem és bevezetett egy csinos kis szobába, szép zöld színűre volt festve az egész és egy egyszemélyes ágy volt benne valamint néhány bútor. Valószínűleg ez volt a vendégszoba…

-         Itt aludhatsz.

-         És te?

-         Én majd a másik szobában leszek. –eltűrt egy tincset a szememből és adott egy puszit.

-         Álmodj szépeket kedves… holnap szeretném, ha eljönnél velem valahova.

-         Neked is szép álmokat- visszapusziltam –hova akarsz vinni?

Nem válaszolt, csak finoman a karjaiba zárt és lefektetett az ágyra. Hozzábújtam. Az illata annyira jó volt hogy szinte aléltan feküdtem mellette. Szorosan összeölelkezve aludtunk el. Bill csendesen szuszogott mellettem, én pedig adtam egy csókot az édes szájára.

Végre egyszer igazán kipihenten ébredtem fel. Bill nem volt mellettem. A függöny be volt húzva így nem sokat láttam.

-         Hát persze, biztosan átgondolta és amint lehetett elmenekült mellőlem –fájdalmas mosoly jelent meg az arcomon…

-         Jó reggelt! Mi baj? Rosszul érzed magad? –lépett be Bill, és mosolyogva mellém sietett majd leguggolt.

-         Hogy-hogy itt vagy? –tényleg meglepődtem azon, hogy itt van mellettem…

-         Hát… azt hittem itthon vagyok –nevetett. Szeretnéd, ha elmennék?

-         NEM!!! Csak azt hittem…

-         Hogy hagyok egy üzenetet, hogy amint felkeltél, azonnal tűnj el?! –kérdezte póker arccal…

-         Körülbelül…

Egy szó nélkül mellém ült az ágyba és megpuszilta a homlokom…

-         Gyere, egyél pár falatot… nem tudom, mit szeretsz szóval…

Egy hatalmas nagy barna zacskót vett elő, amiben egy csomó croassan és mindenféle péksütemény volt.

-         Nem igazán vagyok éhes… de nagyon szépen köszönöm… - azzal eltoltam magam elől a tálcát…

-         Nem érdekel akkor is enni fogsz… - és egy határozott mozdulattal a számba tömött egy falat ételt…

-         Mondtam, hogy nem…

-         Nem érted? Nem érdekel –mondta nevetve, majd letette a földre a tálcát és kezébe vett egy lekváros kiflit. – Addig bizony nem megyünk sehova, amíg ezt meg nem eszed… és ha kell, beléd erőszakolom… - mondta mosolyogva.

-         Miért csinálod ezt? Annyira szeretnélek megérteni, de… egyszerűen nem megy… sajnálsz? Vagy… mit… mit érzel irántam? Pár napja ismerjük egymást… azaz nem is ismerjük egymást! Mégis figyelsz rám… és… - beletemettem arcom a párnába és legszívesebben megöltem volna magam…

-         Lássuk csak –szólt miközben felemelt és úgy fektetett az ölébe, ahogy a kis babát szokták… - igazad van, alig ismerjük egymást… de úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna… valami furcsa érzés kerülget, amikor meglátlak…

-         Hányinger? –kérdeztem komolynak látszó fejjel, de nem bírtam tovább, elnevettem magam.

-         Nem veszel engem komolyan –mondta kissé csalódottan.

-         Jól van, na… csak tudod, ha mindig komoly vagyok, olyan rosszul érzem magam… - vallottam be.

Még jobban hozzám bújt…

-         Jól van, na… én meg mostanában túl komoly vagyok… és te nagyon jó hatással vagy rám.

-         Mesélj magadról –kértem.

-         Majd máskor… most egyél és menjünk… már várnak ránk…

-         Hova akarsz vinni? –kérdeztem gyanakodva.

-         Majd meglátod –és adott egy lágy csókot a számra…

Nagy nehezen belém erőszakolta a kiflit, és miután lezuhanyoztam egy szál törölközőben, leültem az ágyra és üres tekintettel bámultam a semmibe.

-         hm… szerintem ennél kicsit több ruhát vegyél magadra… még a végén megfázol –viccelődött, amint belépett.

-         Ja… igen… nem mennénk el előbb hozzám, hogy valami ruhát… - nem tudtam befejezni, mert beljebb jött és letett mellém egy farmert és egy pólót.

-         Ez megfelel? –kérdezte.

-         Persze… köszönöm. Még mindig furcsa vagy nekem –a szemébe néztem és most először érzelmeket tükrözött az arca… félt. - Félsz tőlem? –tértem rá a lényegre.

-         Nem! –mondta határozottan.

-         Biztos vagy be…

-         Igen! –vágott közbe, és felém, nyújtotta a pólót.

-         Miért remeg a kezed? Ideges vagy?

-         Ne kérdezz annyit, csak öltözz fel –egy halvány mosoly jelent meg az arcán… már tudtam… ő jobban fél a betegségemtől, mint én magam… aggódik… de hát miért? Nem vagyok senkije… mégis miért foglalkozik velem? Sajnálatból? Szánalomból? Összezavarodtam és kétségbeestem. Mi a terve? –agyaltam és észre se vettem, hogy beszél hozzám.

-         Hahó! Ha nem kezdesz el öltözni nagyon gyorsan, akkor én foglak felöltöztetni…

-         Már nem vagyok kisbaba, ugye tudod? –viccelődtem.

-         Az egy dolog… attól még vetkőztethetlek… - mondta és beleharapott alsó ajkába.

-         Nem azt mondtad, hogy öltöznöm kell?

-         De.

-         Akkor miért akarsz vetkőztetni? –kacagtam.

-         Édes vagy… - szólt komolyan.

-         Fázom…

-         Akkor öltözz…

-         Csak nem gondolod, hogy előtted fogok felöltözni –kérdeztem csintalan mosollyal.

-         Hm… megfordult a fejemben… de… ha nem akarsz…

-         Eltaláltad… légyszi menj ki.

-         Na jó… addig ki hozom a garázsból a kocsit… de addigra legyél kész. Még én se szoktam ilyen sokat készülődni! –fordult vissza az ajtóból.

-         Vettem a célzást. Igyekszem.