6. rész

Bill bezárta maga mögött az ajtót. Annyira jó illata volt a ruhának! Belebújtam. Tökéletes volt. A farmer még egy kicsit feszült is rajtam, de a póló az pont jó volt.

-         Nagyon jól áll neked az én ruhám –nevetett.

Megint meglepett miközben mostam az arcom ő a hátam mögé lépett, és amikor felemeltem a fejem, hogy belenézzek a tükörbe, hátulról a karjaiba zárt.

-         Jesszus Bill. Te meg akarsz ölni engem. Ugye?

-         Dehogy akarlak –majd beleszuszogott a nyakamba.

Ettől elnevettem magam, ő pedig maga felé fordított. A lába közé húzott és mélyen megcsókolt. Benyúlt a póló alá és végig simította a hátamat, amitől kirázott a hideg. Egyre vadabbul csókolóztunk. Én is benyúltam a felsője alá. A teste szinte izzott. Vékony és karcsú volt, mégis izmos. Megérintettem a hasát, ami láthatóan tetszett neki, mert még csók közben is elmosolyodott. Beleharapott a nyakamba én pedig a karjaiba omoltam. Felemelt és az ágyhoz vitt. Lassan lefektetett és lágyan simogatni kezdett. Tudtam, hogy ezt nem lenne szabad. Hisz tényleg nem ismerjük egymást. Mégis annyira kíváncsi voltam, miért teszi ezt. Nem bírtam tovább magammal, szinte letéptem róla a pólóját és hideg kezemet, végig húztam a forró hátán. Beleborzongott.

- Susy… - nyögte alig hallhatóan a nevem.

Engem is megszabadított a felsőmtől. A nyakamtól szépen lassan lefele haladt a csókjaival és én egyre jobban akartam őt. Levetettünk magunkról mindent. Még a gátlásainkat is. És ő szorosan a karjaiba zárt. Ismét csókolni kezdtük egymást és lassan belém hatolt. Egyre nehezebben kaptunk levegőt. A testünk lángolt. A szíve egyre hevesebben dobogott. Kezét a hátamnak szorította. Akartam őt. Úgy, mint még egy pasit se. Hátán összekulcsoltam a lábamat, hogy minél mélyebben magamba érezhessem őt. Már-már ki akart ugrani a szívem a helyéről, amikor egyszerre átéltük a gyönyörök gyönyörét. Bill még mindig szorított. Fejét a nyakamba hajtotta. Haja a vizes vállamra omlott. Az izzadságcseppek lustán gyöngyöztek szép hátán. Biztonságban éreztem magam. A karjában feküdtem és éreztem… ez több volt egy egyszerű szexnél… de nem tudtam, hogy vajon Billnek is olyan sokat jelentett-e, mint nekem.

Féltem…

-         Most vajon el fog magától dobni? –gyötrődtem, pedig pár perce még gondolkozni sem bírtam a vágytól.

-         Öltöznünk kell… késésben vagyunk –törte meg a csendet kb. 10 perc múlva.

Mintha tört döfött volna a szívembe legszívesebben meghaltam, volna. Ott, a karjaiban.

Gyorsan letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Felkeltem és kirohantam a fürdőszobába. Nagyon gyorsan felöltöztem és egy kicsit rendbe, szedtem magamat...

-         Egy hülye, idióta, kis fruska vagy… miért hagytad? Miért hagytad, hogy megtörténjen?! –szidtam le magam, majd megmostam az arcom, hogy ne lássa, sírok…

Kinyílt az ajtó…

Eltakartam az arcomat a törölközővel. Nem akartam megadni Billnek azt az örömet, hogy lássa, mekkora fájdalmat okozott.

-         Ha kész vagy, akkor…

-         Mire volt jó? –szakítottam félbe és sírni kezdtem, majd dühönben elkezdtem őt ütni.

-         Héhé, nyugi!! Mi történt veled?! –kérdezte miközben kiráncigált a fürdőből. Az ágyra dobott. Ráült a combomra és lefogta két kezemet. Én pedig csak sírtam.

-         Mi az hogy mi történt?! –kiáltottam. – miért? Miért feküdtél le velem, ha nem is akartad?!

-         Mi az, hogy nem akartam?! –kérdezte elképedve. Dehogy nem akartam, jobban, mint bármi mást. Nem értem mi bajod!

-         Nem látod, hogy milyen rideg vagy?!

Bill elengedte a karom, de csak egy pillanatra, mert utána felrántott magához. Ott álltunk egymással szembe. Megijedtem tőle, és ő ezt azonnal észrevette. Gyengített a szorításán, de nem engedett el.

-         Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! És nem akartalak kihasználni! 

-         Akkor miért bántál velem olyan ridegen? –kérdeztem meggyötörten.

-         Már mondtam… mostanában túl sok volt a feszültség… és… igen, rajtad vezettem le a feszültséget… de nem akkor, amikor együtt voltunk.

Átölelt. A szíve még mindig hevesen dobogott. Szorosan átöleltem. Már végképp nem értettem miért ragaszkodom ennyire hozzá. A meghitt pillanatot a telefoncsörgése zavarta meg. Bill azonnal felvette.

-         Igen? Ne haragudjon… igen, persze hogy megyünk… most rögtön indulunk. Nagyön köszönöm. Viszlát.

-         Ki volt az? –érdeklődtem még mindig könnyes szemmel.

Bill letörölt egy könnycseppet az arcomról és megpuszilt.

-         Majd megtudod… gyere induljunk.

Azzal megfogta a kezem és kivezetett a lakásból. Egy gyönyörű fekete autóba szálltunk. Már München külterületén jártunk, amikor egy kanyar után megpillantottam egy hatalmas épületet. Tiszteletet parancsoló volt már a nagyságával is. Bill az épület előtt parkolt le. Kiszálltam az autóból és elképedve néztem rá. Nem értettem semmit és most már kezdtem komolyan összeomlani. Amint beléptünk a hatalmas épületbe egyből tudtam…

-         Ez egy kórház? –fordultam Bill felé.

-         Igen… itt kezelték édesanyámat is. –felelte. Teljesen sokkolt. Az anyukáját?

-         Ezt hogy érted? –értetlenkedtem, és imádkoztam, hogy ne azt mondja, amire én gondolok.

-         Ő is rákos volt… de meggyógyították… de ezt majd később elmesélem… most menjünk az orvos már régóta vár ránk.

Féltem. Az orvos egy nagyon kedves nő volt. Megvizsgált és vért vett.

-         Pár napig várni kell az eredményre, de utána többet tudunk… - mondta a doktornő.

-         De hát ezekez a vizsgálatokat, már elvégezték rajtam… vagy nem?

-         Nem… nem pontosan ezeket a vizsgálatokat végezték el. Ezek lényegesebben pontosabb adatokat közölnek. Például, hogy a daganat mennyire veszélyes… és hogy el lehet e távolítani.

-         Legrosszabb esetben… - kérdeztem fojtott hangon, de nem tudtam befejezni, mert az orvos félbeszakított.

-         Ne így álljon hozzá. A legjobb esetben még kisbabát is szülhet.

-         Nem, én nem szülhetek, az orvosom mondta hogy a daganat…

-         Jajjj ne mondja komolyan… mindig mindenkit ezzel riogatnak… rengetek ilyen betegünk van, és képzelje, azóta már két-három gyermekük is van.

-         De nekik nem a hasukban…

-         …hanem a méhükben volt a daganat, szóval ne aggódjon. Ez ugyan a hasüregben van, és ez is veszélyes, mint minden rák, de nagyobb esély van a teljes gyógyulásra. Fel a fejjel. –mosolygott és kezet nyújtott.

-         Köszönöm.

-         Nincs mit. Amint tudunk valamit, azonnal felhívjuk Billt.

-         Rendben… de muszáj neki…

-         Igen, ehhez ragaszkodott. És azt mondta, hogy önök együtt élnek így…

-         Tessék? –hátrahőköltem. – Én és Bill? De hát…

-         Nekem ezt mondta. De most sajnos mennem kell, a műtőbe hívtak. Nos… viszlát és még egyszer ne aggódjon és próbáljon meg nyugodtabb lenni.

-         Rendben, viszlát.

Bill kint ült a váróterembe. Annyira elmerült a gondolataiba, hogy akkor sem vett észre, amikor mellé ültem, jó 20 percig ültünk egymás mellett, amikor hirtelen felpattant.