57. rész. Ezt muszáj.

-          Mi volt ez? – vont kérdőre Nick, mikor utolért.

-          Miről beszélsz?

-          Leráztál, még csak nem is örülsz nekem.

-          Csak meglepődtem.

-          Tudtad, hogy jövök. Legutóbb a nyakamba ugrottál, most meg azt lested, mit szól a kis barátod.

-          Te hülye vagy.

-          Csak te nézel annak.

-          Ugyan Nick, meglepődtem, mit kellett volna tennem? Vessem rád magam miután egyáltalán nem számítottam ma rád, más programom volt, ráadásul épp te okoztál nekem szar napot a hülye ömlengéseddel legutóbb.

-          Azt már megbeszéltük és te akartad, hogy eljöjjek.

-          Komolyan nem értem mi bajod van.

-          Mi bajom? Te kértél, hogy rángassalak vissza a normális életedbe, nem emlékszel?

-          Ne kiabálj velem a srácok előtt. – ragadtam meg a karját és elrángattam a látókörből.

Mind az öten gátlástalanul bámultak minket, ami engem eléggé frusztrált.

-          Nem vagyok a barátnőd Nick. – közöltem vele, mikor felértünk a szobámba.

-          Kinek vagy az? A beképzelt kis bunkónak vagy az emós kiscsajnak?

Elöntötte a szar az agyam, hirtelen reagáltam, felpofoztam és már abban a pillanatban meg is bántam.

-          Úr isten, ne haragudj kérlek. – tettem az arcára a kezem, de ő elhúzódott. – Nick. – néztem rá könyörögve, de ő csak elképedve hátrált.

Leültem az ágyamra, és a kezembe temettem az arcom.

-          Ezt mondtam. Nem tudom, mi van velem, túl szociális lettem vagy fogalmam sincs, de túlléptem egy határt, és nem látom a visszautat.

-          Te megütöttél engem.

Nem néztem rá, de nem is kellett… mindent kiéreztem abból a hanglejtésből.

-          Baba. – szólt hozzám hirtelen.

Letérdelt elém és lehámozta arcomról a kezeimet.

-          Gyere haza. Itt a hülye bátyád, aki állandóan csesztet, itt vannak ezek a depis elkényeztetett kissrácok, akik rádakaszkodnak nap mint nap. Meg akarsz felelni, de nem éri meg. Légy önmagad, én úgy szeretlek. Ez nem a te életed, még csak nem is érzed jól magad. Kell a francnak az a rakás lóvé, majd összegyűjtjük.

Engem védett és tudtam, hogy nem maga miatt. Tudtam azt is, hogy a felét nem tudja annak, ami bennem kavarog, de jól esett, hogy törődik velem… jól esett azt érezni, hogy valaki törődik velem, aki ismer is és megbízhatok benne.

Megcsókoltam. Vágytam arra, amit nyújtani tud. És vágytam a felejtésre, a figyelemelterelésre. Visszacsókolt. Kívánt engem, hisz értem jött ide, hogy velem lehessen.

Mikor kinyitottam a szemem, az egész szobában sötét volt, Nick feküdt mellettem. Annyira jó érzés volt, elmosolyodtam magam. Ő az, aki nekem való, ő az én emberem. A legjobb barátom, aki mindent tud rólam, az egyetlen ember, akit nem üldöztem még el magam mellől. Vele minden olyan egyszerű. Teljesen más megvilágításba helyez most ez mindent. Helyre ráz az, hogy vele lehetek. Ő az, aki a saját életemhez tartozik…

Mélyen aludt, nagyokat szuszogott, nekem pedig kiment az álom a szememből. Óvatosan fordultam meg, hogy elérjem a telefonom. Nyolc óra. Korán van még.

Belebújtam a melegítőmbe, magamhoz vettem a cigimet és az öngyújtómat és hang nélkül hagytam el a szobát.

Úgy döntöttem, nem ülök be a kávézóba, inkább a friss levegőt rontom rossz szokásommal. Igen, rossz szokás, de nagyon kívántam most egy szál cigit.

-          Jó estét, hölgyem. – nyitott ajtót nekem kívülről a portás fiú.

-          Jó estét. – köszöntem vissza neki tartva az ő udvariasságát, de tudtam, túl kedves ahhoz, hogy én itt az ajtóban maradjak vele, így inkább körbe nézve az úton, átsiettem a másik oldalra.

Bill a párkányon ücsörögve szívta a cigarettáját, mikor Georg lépett be rövid kopogás után a szobájába.

-          Szia.

-          Hello. – fordult felé Bill.

-          Gondoltam jövök dumálni. Veled lehet és van egy olyan érzésem, hogy kell is.

-          Hiába kezdenék magyarázkodásba, megőrülök a féltékenységtől.

-          Elkaptam azt a pillantást, hidd el, az a srác is féltékeny rád.

-          Rám?

-          Úgy sejtem szereti Vikit, és eléggé cseszi az agyát, hogy veled tölti a legtöbb idejét.

-          Esélyem sem lenne vele szemben.

-          Haver, te is láttad, amit én. Vikinek egyből a veled megbeszélt vacsora jutott eszébe, az fix. Rád nézett, mikor Nick és David ledumálták a közös vacsoráról.

-          Nem tudom. Talán Tomnak van igaza és még most le kéne állnom, mert megint beleélem magam valamibe, megint pofára esek és újra minden szar lesz.

-          Tom hamar feladja az ilyet. De nézz meg engem, küzdök Alyssáért és megéri, mert akkor vagyok igazán boldog, ha a közelemben van.

-          Jó neked. – sóhajtott és elnyomta a cigijét a hamutálba. – Tényleg, beszéltél már Vikivel?

-          Mikor?

-          Ma.

-          Nem. Kellett volna?

-          Akart veled beszélni valamiről.

-          Az ott ő? – mutatott az utca túloldalára Georg.

-          Igen. – egyenesedett ki meglepettségében. – De mit keres ott?

-          Cigizik, ahogy látom. Menj le hozzá.

-          Inkább te.

-          Na jó én most komolyan nem értelek.

-          Beszélj vele. Hidd el, fontos.

-          Ugye nem azt akarod mondani, hogy…

-          Nem mondok semmit. – szakította félbe barátját. – Menj.

-          Kössz haver. És fel a fejjel. – veregette meg a vállát és már sietett is.

Bill az ablakban ülve várta a fejleményeket. Tudta, hogy barátja boldog lesz és hálás nekem. Tudta, hogy jobb kedvem lesz attól, hogy örömet okoztam Georgnak.

Georg hamarosan kilépett az ajtón, körbenézett, átszaladt az úton, egyenesen hozzám. Bill csak a testbeszédből olvashatott. Georg kérdezett, én válaszoltam, Georg hitetlenkedett, én beképzelten magyaráztam, Georg mondott valamit és átölelt. Én meglepődtem, majd kis hatásszünet után viszonoztam az ölelést. Bill pedig mosolygott. Ott ült és mosolyogva figyelte a jelenetet.

Nagyon jól esett a hűvös levegőn lenni. Csak álltam és nézelődtem. Figyeltem a hotelt, az elhaladó embereket, autókat és merengtem. Hirtelen láttam meg, ahogy Georg fut át az úton, egyenesen felém.

-          Szia. – köszönt, mikor épségben odaért.

-          Szia.

-          Azt hallottam, beszélni szeretnél velem.

-          Készülj egy interjúra, és ügyelj rá, hogy Alyssa tudomást szerezzen róla.

-          Mi? Ez komoly? Ne. Szívatsz, ugye? Mert nem jó vicc.

-          Te eljöttél hozzám egy problémával, én apró hatást gyakoroltam a bátyámra, aki számára is ellenállhatatlan vagyok, ha akarok valamit. Úgyhogy nem, nem szívatlak. Ilyennel nem viccelnék.

-          Ne haragudj, de ezt muszáj. – közölte teli szájjal vigyorogva, összes fogát kivillantva és magához ölelt.

Meglepett vele, hirtelen nem tudtam, hogy reagáljak. De jól éreztem magam ebben az ölelésben, fantasztikus volt látni rajta, hogy egyetlen perc alatt mennyire boldog lett. Felemeltem én is esetlenül lógó karjaimat és viszonoztam Georg ölelését.

-          Köszönöm. – hálálkodott egyfolytában vigyorogva mikor elengedtük egymást.