-16-

A Münchenből hazafelé vezető utam ugyanúgy telt, mint az összes többi, mióta Magdeburgba tévedtem… Billen járt az eszem. Kitölti a gondolataim túlnyomó részét és ez egyáltalán nem terhes számomra. Arra gondoltam, ma ünnepelünk. Elújságolom neki, hogy befejeztem a könyvem… és elmondom neki mennyire szeretem. Igen. Úgy érzem jelen állapotomban, hogy muszáj kimondanom. Ki kell mondanom, hogy szerelmes vagyok belé, még akkor is, ha nem kapok viszonzást. Nem számít, azt akarom, hogy ő tudja. Látni akarom a gyönyörű szemeit, mikor elmondom.

Ahogy beértem a városba, egyenesen egy bolt felé vettem az irányt. A Billel megbeszélt időpontig még van idő. Vettem pezsgőt, gyertyákat, sőt még arra is rávettem magam, hogy összedobjak valami finom vacsorát. Azt szeretném, ha ez lenne a legromantikusabb randink.

Jó pár zacskó lógott kezeimből, a kocsim bezárásával jó pár percet eltöltöttem, és még hátravolt két akadály. A főbejárat és a lakás. Szerencsére egy szomszéd épp akkor jött ki, mikor én szerettem volna bemenni, így egy hálás köszönettel tovább is siettem. Izgatott voltam, egyre izgatottabb ahogy arra gondoltam, nemsokára látom őt és meg is lepem.

Mikor beléptem a lakásba, a kulcsom ledobtam az erre szolgáló kis tálkába, lerúgtam magamról a cipőmet majd a lábammal segítettem meg az ajtó becsukódását. Egyenesen a konyha felé indultam, hogy végre megszabaduljak a zacskóktól.

A pulton kiválogattam a tartalmát. A vacsorához való alapanyagokat sorban kipakoltam, közben fejben már nekiláttam főzni.

Egy órám volt még Bill érkezéséig, úgyhogy gyorsan elszaladtam letusolni és kiválasztani a megfelelő ruhát.

Díszítés. Ezzel szerettem volna folytatni az előkészületeket. Kitenni a szép gyertyákat, hangulatvilágításnak, kikészíteni két pezsgős poharat, amik tudomásom szerint Bill kedvenc darabjai.

Ezekkel a kezemben indultam a nappali felé, mikor megláttam… a szívem kihagyott egy dobbanást, még levegőt venni is elfelejtettem. Egy hatalmas szatyor a földre dobva, belőle kiszóródva egy rakás színes szirom és néhány gyertya. A képeim, a rajzaim, a papírjaim szanaszét dobálva, tépkedve.

Bill itt volt. Bill eljött és látta. Én… én pedig nem pakoltam el ezeket, itt hagytam elől.

Minden kiesett a kezemből és könny gyűlt a szememben, ahogy arra gondoltam, amit nem mertem kimondani. Szinte láttam magam előtt Billt, ahogy idejön, mert készül valamire és meglátja ezeket… mit gondolhatott? Egyértelmű. Hogy figyeltem, hogy nem véletlen voltam ott mindig… és igaza is van. Hisz ezeket én rajzoltam, ezekkel a fotókkal én sértettem az ő magánszféráját, mint egy szánalmas… rajongó. Bill biztos azt hiszi én is rajongó vagyok. Egy azok közül az elvetemült lányok közül, akik ott sorakoznak a házánál és zaklatják nap mint nap.

Nem tudtam, mit tegyek. Látni akartam, meg akartam magyarázni, de rájöttem, nem tehetem. Nem tudok mit megmagyarázni, hiszen eleget látott.

De nem veszíthetem el, az nem lehet, hogy ennyi legyen, az nem lehet, hogy vége van. Én nem akarok újra nélküle lenni, nem akarok úgy élni, hogy ő nincs velem, nem akarok újra csak az álmomban boldog lenni.

Nem vette fel a telefont én pedig már a második kicsöngés után elsírtam magam. Csak sírtam és hangosan könyörögtem: - Kérlek vedd fel. Bill kérlek. Szeretlek.

De nem vette fel, kinyomta a sokadik csengés után. Kétségbeestem. Ha újra hívom és ő újra nem veszi fel, beleőrülök a tudatba, hogy nem akar többé beszélni velem. De nem várhatom, hogy ő hívjon, hisz nem fog.

Elhajítottam a telefonom, felkaptam a slusszkulcsomat és már csaptam is be magam mögött az ajtót. Kettesével vettem a lépcsőket, rohantam az autómig és már indítottam is, ahogy bepattantam. Reméltem, hogy otthon van, reméltem, ott megtalálom.

Mikor odaértem a háza elé, letöröltem az arcomon végig folyt könnyeimet és elkenődött sminkemet, kiszálltam és a kapuhoz rohantam.

Csengettem. Csengettem remegő kezemmel és vártam. Vártam arra, hogy nyíljon az ajtó, vártam arra, hogy meglássam őt.

Nem történt semmi. A harmadik csengetés után sem. Kétségbeesve szálltam vissza a kocsimba és fogalmam sem volt, hol keressem.

A ház felé néztem és abban a pillanatban tört össze bennem minden maradék reményem. Ott állt Bill az ablakában, és ahogy odanéztem, elhúzta a függönyt. Itt van, itthon van, és nem akar látni, nem akar beszélni velem.

Tudtam, hogy el kell mennem innen. Nem zaklathatom tovább…

Ahogy beindítottam az autót nyílt a bejárati ajtó és Tom lépett ki rajta.