62. rész. Áll még a bármikor?

-          Na eljössz? – kérdezte újra.

-          Nem tudom.

-          Velem gyere. Töltsünk együtt több időt tényleg. Mindig elbeszélünk egymás mellett, és alig vagyunk együtt. Függetlenítsd most el egy kis időre magad attól, amiért itt vagy és legyél miattam itt.

-          Natalie is jön? – vigyorogtam.

-          Mikor fogom megszokni, hogy nem lehet veled komolyan beszélni?

-          Ezt csakis te tudhatod. – adtam egy cuppanós puszit az arcára.

-          Szeretlek hugi.

-          Totálisan meg tudlak ám érteni.

-          Na szia. – forgatta szemeit és elindult ő is a hotel bejárata felé.

-          Szeretlek! – kiáltottam utána, mire a körülöttünk mászkáló emberek mind engem bámultak. – A bátyám. – magyaráztam.

David vigyorgott, majd újra megfordult és magamra is hagyott.

Arra gondoltam, megkeresem Nicket, de igen hamar, nagyjából fél perc után már úgy is döntöttem, hogy ez nem fog megtörténni. Ismerem őt annyira, hogy tudjam, most meg kell várjam, hogy ő keressen.

Magamra maradtam két üveg borral és azzal a tudattal, hogy leráztam Georgot, elküldtem Billt, megbántottam Nicket és elárultam érzéseimet a bátyámnak. Pont a bátyámnak!

Sok gondolat, sok bor… tökéletes párosítás tud lenni.

Nem igazán jutottam többre, mint a Daviddal való beszélgetés után. Azt kell magamban egyértelműsíteni, hogy Bill számomra nem férfi. Legalábbis nem abban az értelemben, amiben egy nő szemében kéne férfinak lennie. Számomra ő egy srác, aki haver. A cél az ő albuma és az én nagy rakás pénzem, amit cserébe kapok. Ennyi. Tartanom kell magam hozzá.

Igen, elgyengültem. Naná. Hisz az ő személyisége magával ragadó. Gondoskodó, törődő, titokzatos és mégis egyszerű. Lehet szeretni és utálni is, viszont a kettő között nem létezik opció. Ha haragszol rá, levesz a lábadról, ha azt hiszi haragszol rá annyira kétségbeesve tud nézni a hatalmas barna szemeivel, hogy azt is elfelejted fiú vagy-e vagy lány. Remélem talál majd végre egy normális lányt, mint ahogy Georg is megtalálta az ő Alyssáját. Egy csini, szimpatikus kiscsaj, aki ha minden jól halad, Georgal fog felnőni. Remélem benő a feje lágya annak a lánynak, mert Georg iszonyú jó fogás még akkor is ha eltekintünk dagadó bankszámlájától. Jóképű, visszafogott, értelmes, segítőkész és hihetetlenül tud szeretni.

Egy dolog nem hagyott nyugodni, ahogy eszembe jutott a srácok elemzése. Tomhoz értem és az jutott eszembe, amit Nick mondott neki. Tom vajon elém fog állni és megkérdezi, mire utalt Nick? Idióta. Idejön és képes elcseszni mindent, csak mert rájön a hiszti. Lehet, hogy meg kéne előznöm. De az is lehet, hogy nem fog rákérdezni. Viszont ha esetleg rákérdezne, azt mondom Nick csak idegesíteni akarta. Nagyszerű, hogy magyarázkodhatok. De ha Tom kicsit gondolkodik és összerakja a dolgokat, rájöhet pár összefüggésre. Én vagyok a hülye, hogy elmondtam, mivel foglalkozom, az tény. Lehet, hogy Davidnak kéne szólnom inkább erről, hátha elejét tudja venni.

Olyannyira felidegesített, hogy most ezen kell agyalnom, hogy már a halvány gondolat is elszállt miszerint nekem Nicktől bocsánatot kéne kérnem. Na azt már nem. Most én vagyok a sértett fél. Én jogosan vagyok sértett fél.

Sokáig fent voltam, az én borom az utolsó cseppig megittam, Nickét érintetlenül hagytam.

Mikor felébredtem, legszívesebben az egész napot átaludtam volna. Sötét volt és szakadt az eső. Hangosan verték a cseppek az ablakot. Felálltam és az ablakhoz sétáltam. Az utcán hatalmas esőernyőket láttam és óriási pocsolyákat. Gyűlölöm az esőt. Lehangoló, hideg és hát ugye vizes…

A telefonomért nyúltam, hogy megnézzem mennyi az idő. Egy üzenet várt, Nicktől.

„Elmentem. Hívj, ha úgy érzed, van miről beszélgetnünk.”

Hát elköszönnöm már nem kell ezek szerint. Sokat megint nem volt itt és most úgy érzem, jobb, ha többet nem is jön már.

Dél van. Átaludtam a fél napot. Egy forró teára vágytam és meglepő módon egy dologra viszont nem vágytam. A magányra.

De mikor én magányra szomjazom, mindenki rajtam lóg, ha pedig társaságot szeretnék, senki nem ér rá. Felhívtam Davidot, aki emlékeztetett, hogy besűrűsítette a teendőket, így késő este érnek vissza a hotelbe és holnap már korán útra is kelnek. Át egy másik városba. Sorolta a rájuk váró programokat és esze ágában nem volt megkérdezni, velük tartok-e.

Emlékeztetett még a hosszú hétvégés forró tengerparti kiruccanásra is, amire azonnal rábólintottam kibámulva az ablak túloldalán elém táruló gusztustalan időjárási viszonyokra. Megkért, ne szóljak a srácoknak, mert meglepetés lesz. Repülőre szállunk és csak a reptéren közli velük, hova is megyünk. Minimális testőrgárda és csak ők öten. Vagyis mi hatan.

Ahogy telt a nap én annál jobban akartam már utazni. A tengerpart az én terepem. A lenge rucik, forró homok és hullámzó tenger a nekem való. Most így belegondolva fogalmam sincs, hogy voltam képes vacillálni ezen.

Unalmas napom volt. Baromi unalmas. Teáztam, aztán lementem az étterembe és elővettem a válogatós énem. Végigpásztáztam az étlapot és irtó nehezen döntöttem végül egy finom sajtos makaróni mellett, amit külön nekem készítettek, mivel nincs az étlapjukon. Mikor végre végeztem az étkezéssel, visszamentem a szobámba, pötyögtem a laptopon, rendet raktam a ruháim között és tévéztem.

Hét óra körül örvendtem, hogy végre lement a nap. Az ágyon feküdtem, tekintetem a bőröndömre tévedt és megláttam, amit meg kellett látnom. A vattacukor illatú habfürdőm kandikált ki onnan. Ő rám vágyott, én rá. Már fel is pattantam, magamhoz vettem a flakont és irány a fürdőszoba.

Megengedtem a melegvizet, összehangoltam a hideggel és már adagoltam is bele a kellő mennyiségű habfürdőt. Rettentő jó ötletnek találtam és alig vártam, hogy beszálljak. Neki is vetkőztem már, mikor kopogtak.

-          Jobbkor nem is lehetne. – morogtam magamban és felvettem a köntösöm.

-          Szia. – köszönt az ajtóban álló Bill.

-          Szia.

-          Zavarlak?

-          Dehogy. Baj van? Nem nézel ki túl jól.

-          Fáradt vagyok, szarrá áztam és unom az egész világot.

-          Bejössz? – mosolyogtam el magam, hisz sejtettem, hogy ezért áll pont az én ajtómban.

-          Nem akarlak…

-          Nem zavarsz. – szakítottam félbe és félreálltam, hogy be tudjon jönni.

-          Köszi.

Becsuktam mögötte az ajtót, ő pedig kíváncsian nekiállt szaglászni a levegőben.

-          Mi ez?

-          Semmi. – vágtam rá.

-          Vattacukor illatú habfürdő? – nézett rám hatalmasra kerekedett szemeivel, melyek boldogan csillantak fel.

-          Igen.

Elszomorodott seperc alatt. Leült az ágyamra és maga elé bámult.

-          Mi a baj?

-          Szar napom volt és most honvágyam is lett. Anyu mindig ezt veszi nekünk, mióta gyerekek vagyunk.

-          Na jó figyelj. Ezt ne csináld. Tessék. – siettem be a fürdőbe, és már hoztam is ki neki a flakont. – Ezt vidd el. Feküdj be a kádba és felejtsd el az egész napot.

-          Már megint azért jöttem, hogy megkérdezzem, minden rendben-e, erre te próbálsz megint engem helyre rázni.

-          Velem minden rendben.

-          Találkoztam reggel Nickkel.

-          Ez egy elég hosszú sztori. A lényeg, hogy közösen úgy döntöttünk elég volt ez a kis idő együtt most.

-          Közünk van hozzá, hogy összevesztetek?

-          Miért lenne?

-          Hát Tom nem volt vele túl jó fej és rám sem nézett valami kedvesen.

-          Semmi közötök hozzá. Csakis ő tehet róla.

-          Akkor jó. Mármint nem úgy értem, hogy…

-          Bill. – szóltam ismét közbe. – Nincs semmi baj. Ne velem foglalkozz. Vidd a habfürdőt és kapcsolj ki egy kicsit.

-          Neked meg kihűl a vized. – nézett rám megbánóan.

-          Szerencsére nem fogyott el a meleg víz.

-          Akkor én megyek is. – állt fel. – Köszönöm.

-          Nincs mit.

-          Holnapután találkozunk.

-          Holnapután?

-          Reggel átbuszozunk Genovába és ott is alszunk. David azt mondta, te nem jössz.

-          Nem tudtam, hogy ott alvós buli lesz.

-          Én is csak pár órája tudtam meg. De ezerszer szívesebben zárnám inkább magamra az ajtót.

-          Na jó, szeretnél beszélni arról, mi történt ma veled?

-          Nem, dehogy. Kihűl a vized és nekem is szót kell fogadnom. Megyek és fürdök. – felelte engedelmesen mosolyogva.

-          Akkor legközelebb.

-          Áll még a bármikor?

-          Természetesen.

Sokkal kiegyensúlyozottabban és boldogabban hagyta el a szobámat, mint ahogy bejött rajta. Még egy puszit is kaptam az arcomra, mielőtt magamra hagyott. Én pedig hosszú percekig vigyorogtam.