-18-

-         Gratulálok! – kiabált bele édesapám a telefonomba, mikor végre rávettem magam, hogy felvegyem.

-         Ezek szerint megkaptátok. – feleltem unottan.

-         Édesanyád, már olvassa is.

-         Jól van. Azért küldtem.

-         Még mindig nem heverted ki? Kincsem azt hittem elég idő eltelt már azóta.

-         Nem tudom van-e elég idő erre.

-         Na jó, befejeztük. Összepakolsz és ideutazol hozzánk egy kis időre. Majd mi helyre rázunk, ne zárkózz be egyedül.

-         Nem zárkózom be.

-         Akármibe lemerem fogadni, hogy besötétített ablakok mögött ücsörögsz egész nap, alig eszel, alig iszol, és csak rajzolgatsz egy halom összegyűrt papírgalacsin kupac között.

-         Nem szeretnék most beszélgetni apu.

-         Akkor gyere, vagy elmegyek érted.

-         Könyvpromó van, nem mehetek el.

-         Akkor odautazok én hozzád pár napra.

-         Ne apu. Tényleg nem kell, jól vagyok.

-         Kicsim.

-         Jól leszek. De nem kell még egy ember, aki sajnál.

-         Pedig van egy ötletem.

-         Mi volna a nagy ötlet?

-         Küldhetnél egy könyvet Billnek. Hátha meglátja benne magát és felnyílik a szeme.

Ahogy kimondta a nevét, összeszorult a szívem. Hetek óta nem ejtettem ki a nevét és igyekeztem még a gondolataimban is erre koncentrálni.

-         Apu, visszahívhatnálak később?

-         Ha tényleg visszahívsz, és nem csak úgy mondod, mint ahogy szoktad.

-         Ígérem.

-         Vigyázz magadra kincsem.

-         Szia apu. – tettem is le.

Egy mozdulattal söpörtem le arctalan alakokat ábrázoló rajzaimat az asztalról, amik szanaszét repültek a már ott lévő rengeteg galacsin közé.

Ismer. Ott ültem és próbáltam felidézni magamban azokat a perceket, amikor boldognak éreztem magam. Rajzoltam és rajzoltam, de sosem jutottam el az arcáig. Kezdett homályba vészni. Arcvonásai ellágyultak és szinte már feledésbe merültek. Szándékosan nyomtam el magamban.

Azt a szerelmet, amit éreztem iránta, betegesnek kezdtem érezni. Fizikai fájdalmat okozott a hiánya, annak ellenére, hogy iszonyú kevés időt töltöttem vele. Eleinte arra számítottam, ami ilyen gyorsan jön az ugyanilyen gyorsan el is illan. Milyen naiv képzelgés. Sokkalta egyszerűbb valakit a szívedbe zárni, mint kiengedni onnan.

Tudtam, hogy felül kell ezen kerekednem. Nem mehet ez így tovább, nincs értelme. A szüleim aggódnak, a karrierem a fontossági sorrendem legaljára csúszott, én pedig ücsörgök egész álló nap melegítő nadrágban, rendelt kaján és kávén élek egyre mélyebb depresszióba sodorva magam.

Tisztában vagyok vele egy ideje, hogy az ügynökömnek nem én vagyok a kedvenc ügyfele. Nyilván nem, hisz kerülöm őt, nem veszem fel a telefont és napokba telik mire végre visszahívom egy pár szó erejéig, amit nagy nehezen ki tud húzni belőlem. Könyvpromó. Nem is jöhetne jobbkor… kapom a meghívókat a kiadóm által rendezett partikra, én vagyok most a kis üdvöske, beleillek a fő profilba és nem kevés bevételt jelentek számukra. Jönnek a meghívások különféle könyvesboltokba dedikálásokra, tévés és rádiós interjúkra kapok felkérést, de én a megjelenés óta azt sem néztem meg, hogy áll az eladás.

Na ezen kell változtatnom. Valahol halványan emlékszem még mennyire le tud foglalni az az élet, amit elvileg élnem kéne. Kitöltötte eddig is a mindennapjaimat, hisz nem hagyott másra koncentrálni. Pár hete még vertem a fejem a falba, amiért nem vettem észre. Most pedig arra vágyom, hogy minden percem be legyen táblázva. Legyen állandóan halaszthatatlan és fontos teendőm… bármi csak ne legyen időm leülni és gondolkodni.

Vissza a régi életemet. Igen, talán ez lesz a megoldás. Azt mondják a felejtéshez csupán idő kell. Nincs más választásom, ezt a bizonyos időt kell hasznosan eltölteni.

Talán egyszer majd arra eszmélek, hogy elmúlt a fájdalom. Ez a szüntelenül belülről marcangoló fájdalom, ez az üresség, amit már nagyon nagyon unok…