63. rész. Egy szívesség kéne.

Mikor végre újra sikerült elérnem a fürdővíz kellő hőfokát és befeküdtem a finom illatú habok közé, már megint kopogtak.

-          Nem vagyok itt! – kiabáltam, habár volt egy olyan sejtésem, hogy bárki is az, nem fogja meghatni.

És igazam volt, mint általában… ajtónyílást hallottam, majd lépteket a fürdő felé.

-          Én vagyok. – jelent meg bátyám vigyorgó feje az ajtóban.

-          Hé, fürdök! – szóltam rá és igyekeztem a habokat úgy rendezni, hogy a lehető legminimálisabb felület látszódjon meztelen testemből.

-          Ugyan. – ült le a kád szélére. – Számtalanszor láttalak már meztelenül.

-          Akkor most gondolj bele hány évesek voltunk a legutóbbi alkalomkor. – fröcsköltem le, hátha letörlöm az arcáról azt a tipikus „a bátyád vagyok nekem mindent szabad” mosolyt.

-          Jól van. – nevette el magát. – Nem nézek oda. – fordult háttal nekem.

-          És minek köszönhetem a látogatást?

-          Gondoltam szólok, hogy nem alszunk itt holnap este.

-          Igen, már hallottam róla.

-          Ó, kitől?

-          A depressziós Bill látogatást tett nálam nem rég.

-          Elég szar kedve volt ma. Megjelent egy cikk róla és egy srácról, aki azt állítja viszonya volt Billel. Valami gyerekkori barát megint nem bírja elviselni, hogy Bill többre vitte. De persze Billnek belegázolt a lelkébe, nehezen viseli az ilyet. A stylelist csapat pedig kitalálta, hogy külsőt kéne változtatni az új albumhoz és az sem tetszik neki túlzottan.

-          Most nem az lenne a cél, hogy Bill kicsit úgy érezze, nem zsinóron rángatják és élhet a szabad akaratával?

-          De igen. Viszont van, aki ezt nem érti meg.

-          Tehát ehhez most neked semmi közöd?

-          Ezúttal még elleneztem is. Én mondtam nekik, hogy várni kéne ezzel, és hogy Billnek egy kis szabadságra lenne szüksége, de van, aki még nálam is jobban tart a határidőktől.

-          Én meg már megint leráztam. – szégyelltem el magam.

-          Leráztad?

-          Igazából nem voltam túl akaratos a marasztalását illetően. Odaadtam neki a habfürdőmet és ráparancsoltam, hogy feküdjön be a kádba és kapcsoljon ki egy pár órára.

-          Jól tetted hugi, ne aggódj. Majd a hétvégén helyre rázzuk.

-          Jut eszembe hétvége. Elmegyek vásárolgatni holnap a nyaralásra. Huginak kell egy új fürdőruci.

-          Most ezt értsem úgy, hogy az én hitelkártyámat szeretnéd magaddal vinni? – fordult újra felém.

-          Akár úgy is értheted. – fröcsköltem ismét, ezúttal egy kicsit nagyobb mennyiségű vízzel.

-          Lenne egy feltételem. – nyúlt egy törölközőért és elkezdte szárítgatni magát.

-          Hm, meggondolandó.

-          Natalie nem jön velünk, elmehetnétek együtt vásárolgatni.

-          Na ez nem éri meg nekem. Akkor költöm a saját pénzem.

-          Ugyan már. Nat kedves és nagyon jó társaság. Csupán nem jól indítottatok.

-          Tehát a szeretőddel kéne bájolognom? Mi célból?

-          Az én kedvemért.

-          Szereted őt?

-          Ez egy hosszú történet.

-          David.

-          Kedvelem. Segít levezetni a feszültséget, segít kikapcsolni.

-          Tehát csak szexeltek.

-          Annál azért kicsit több.

-          Na jó. A kedvedért bájolgok vele egy pár órát.

-          Vagyis a hitelkártyámért.

-          Értsd, ahogy szeretnéd.

Felállt és a hátsó zsebéből előhúzta a pénztárcáját. Kivette belőle a kártyát és lerakta a mosdó szélére.

-          Megmondom Natalienak, hogy reggel jelentkezel. A 365-ös szoba az övé.

Kaptam egy puszit a homlokomra és elhagyta fürdőt.

-          Jó éjt te zsarnok! – kiabáltam utána.

-          Jó éjt te számító. – nevetett és már csukódott is be mögötte a bejárati ajtó.

Ilyenkor imádom. Az én bátyám, akivel kiegyensúlyozott kapcsolatom volt rengeteg apró vitával és szívatással, rengeteg szócsatával és kedveskedéssel. Mikor szavakból, gesztusokból, pillantásokból érzem, hogy hozzá tartozom. Szeretem őt, akármekkora barom tud lenni az év háromszáz hatvan napján.

A fürdőből kikelve, belebújtam a hálóingként szolgáló topba és francia bugyiba és bebújtam az ágyba. Bill jutott eszembe. Vagyis az, amit David mondott. Dühös lettem. Gyűlölöm a féltékenységet, gyűlölöm, ha valaki nem tud a savanyú kis életével mit kezdeni és bántja azt, akinek összejött az élet. Gusztustalan féreg az ilyen…

Azt éreztem, hogy legszívesebben én olvasnék be neki, legszívesebben én küldeném el a francba, de fogalmam nem volt hogy kivitelezhetném. Aztán beugrott. Georg lóg egy szívességgel. Nem szoktam a szívességeket kihasználni és nem is azért segítettem neki, mert vártam valamit cserébe, de ez most kivételesen jól jött.

-          Igen? – vette fel kómásan telefonját pár perc múlva.

-          Szia. Ne haragudj, felkeltettelek?

-          Igen.

-          Akkor majd hívlak reggel, bocs.

-          Nem, dehogy. Mond. Baj van?

-          Egy szívesség kéne.

-          Bármi.

-          De négyszemközt kéne maradnia.

-          Kivitelezhető. Mi lenne az?

-          Hallottam egy cikkről, amiben Bill egy régi barátja…

-          Patkány. – szakított félbe dühösen.

-          Ismered?

-          A nevét tudom, és hogy Magdeburgban lakik. Miért?

-          Na ez az, aminek köztünk kéne maradnia.

Elhallgatott. Még csak sejtésem sem volt, miért.

-          Itt vagy?

-          Itt, igen. Csak meglepődtem.

-          Nos?

-          Természetesen köztünk marad.

-          Köszönöm.

Felvázoltam neki, mire is készülök, ő pedig készségesen adta ki adatait annak a jövőben nem túl szerencsés embernek. Még egyszer megkértem, ne beszéljen erről, ha nem muszáj, majd még egyszer bocsánatot kértem, amiért felébresztettem, utoljára még jó utat kívántam és elbúcsúztam.

Legszívesebben már most intézkedtem volna, de ilyenkor már nem igazán tudnék mit kezdeni. Megkeresni, felkutatni, megtudni a számát és felhívni… vagyis miről beszélek? Kit érdekel, hogy késő van? Ő sem zavartatta magát, én sem fogom.

Felkeltem, magamhoz vettem a laptopot és a mobilt és nekiláttam véghez vinni kis tervem. Dühből elkövetett, Bill védelme érdekében szőtt tervem.