-19-

-         Én nem hinném, hogy így lenne anyu. Inkább tartsd magadban.

-         Nézd egy kicsit az ő szemszögéből.

-         Abból nézem, és azért mondom, hogy hagyd. Végre kezdi elfelejteni…

-         Jó reggelt! – köszönt Simone kisebbik fiának, aki hirtelen megjelent a nappali ajtajában.

-         Miről vitáztok?

-         Nem vitázunk. – kapott ki Tom édesanyja kezéből egy könyvet. – De most mennem is kell.

-         Az maradjon nálam. – vette vissza egy gyors mozdulattal Simone az elkobzott könyvet. – Majd én elintézem.

-         Te tudod. – súgta oda Tom. – Sziasztok. – köszönt és el is ment.

-         Éhes vagyok. – közölte Bill elengedve füle mellet az imént hallott kis párbeszéd részletet.

-         Rólad beszélgettünk. – próbálta Simone visszaterelni a témát.

-         Sejtettem. – felelt unottan a fáradt, kialvatlan Bill és elindult a konyha felé.

-         Csinálok reggelit.

Simone nem adta fel, csupán időt adott fiának és a könyvvel a kezében követte őt.

-         Mit ennél?

-         Fogalmam sincs. Étvágyam nincs, de éhes vagyok.

-         Jaj édesem, összedobok egy finom rántottát, jól van? – simogatta meg fia kócos fejét sajnálkozva.

Nagyon jó tudta, miért van ilyen állapotban, és nagyon jól tudta, hogy az utóbbi hetekben semelyik kedvenc anyuci főztjével sem tudta levenni fiát a lábáról.

-         Köszönöm. – töltött magának Bill egy bögrébe kávét és leült a konyhaasztalhoz.

-         Szeretnék beszélni veled valamiről.

-         Miről?

-         De végig kell hallgatnod. A saját érdeked, úgy vélem.

-         Nyögd már ki anyu, nincs kedvem most barkóbázni.

-         Van egy elméletem.

-         Miszerint?

-         Miszerint meg kellett volna hallgatnod Sophiet.

-         Tudhattam volna. – pattant fel izgatottan az asztaltól. – A szobámban leszek.

-         Csak hallgass végig.

-         Anyu nincs kedvem erről beszélni. Mindenkinek más a véleménye, nekem pedig az, hogy nem akarok róla hallani, róla beszélni, rá gondolni. Szeretnék egy éjszakát legalább úgy eltölteni, hogy ne róla álmodjak, szeretnék egy átkozott napot, mikor nem nézek ki az ablakon őt keresve azon a nyomorult padon.

-         A te álláspontod még mindig az, hogy egy őrült rajongó volt.

-         Mit számít ez már? – emelte fel a hangját és összetörve indult meg a szobája felé.

-         Írt egy könyvet. – szólt fia után.

Bill nem reagált, már csapta is be maga mögött szobája ajtaját. Simone kopogott, de nem jött válasz. Felnyitotta a könyvet az egyik fontos fejezetnél és olvasni kezdett. Hangosan és érthetően.

-         „A pad mellett lévő picinyke villanyoszlop egyetlen sávban világította meg az utat. Alice két lábat látott meg, megtorpant, hisz nem számított ott másra. Valaki ült ott és mikor meglátta Alice vékony, bizonytalanságot sugalló testét, felállt. Lassan lépdelt egyre közelebb, de az alak nem moccant.

-         William? – suttogta és teljes szívéből remélte, hogy szerelmét találja ott.

-         Szia. – szólalt meg lágyan csengő hangján, amitől Alice egész testét a borzongás jóleső érzése járta át, majd végre kilépett a sötétségből.

Baseball sapka volt rajta, egy szűk fekete garbó és egy sötét farmer nadrág egy egyszerű edzőcipővel. Alice egy szempillantás alatt fedezte fel magának és tetszett, amit látott. Egyből arra gondolt, erre a találkára nem számított, meg sem fésülködött, tükörbe sem nézett már órák óta, és most itt áll vele szemben. Már megint nem vetekedhet ezzel a mármár félelmetesen tökéletesnek tűnő, néha látomásnak hitt férfival.

-         Hát te?

-         Megjött az ihletem. – válaszolt őszintén egyenesen gyönyörű kíváncsi barna szemeibe.

William állta a tekintetét, hatalmas szempillái még drámaibbá varázsolták lebilincselő nézését.

-         Akkor mégis tudtam segíteni. – mosolyodta el magát.

-         Reméltem.

Soha életében nem akart még ennyire megcsókolni valakit, mint most őt, ebben biztos volt az első pillanattól fogva, ahogy meglátta az arcát.

William a szemébe nézett, majd ajkaira tévedt tekintete. Alice önkéntelenül harapott alsó ajkába és várt. Várt, hátha ő kezdeményez, hátha megteszi az első lépést, amit kissé korainak érzett, de kívánta… érezni akarta őt.

Azt kívánta, bár olvasna a gondolataiban és úgy tűnt ez megtörtént. Óvatosan emelte kezét, és állánál fogva kissé felemelte fejét, hogy minél közelebb kerülhessek. Alice szemei azonnal lecsukódtak, ahogy megérezte szerelme arca finom melegét.

William uralta a helyzetet. Egy apró puszit adott alsó ajkára, majd a felsőre… a védtelen, elgyengült nő szomjazott a folytatásra, gyengéden viszonozva falta a puha, nedves és finom ajkakat.

Egy utolsó puszival ért véget az a pár másodperc. Az a pár másodperc, ami megrengette az egész világot. Az a pár másodperc, ami soha nem tapasztalt érzéseket keltett benne.

William elmosolyodta magát, mikor újra kinyitotta fantasztikusan beszédes szemeit.

-         Alice. – súgta homlokához tapasztott homlokával.

-         Igen? – kérdezett vissza minden erejével arra koncentrálva, hogy lábai tovább tartsák őt a talajon.

Mert úgy érezte, megnyílik alatta a föld. Nem akarta elhinni, nem akarta, hogy vége legyen, azt akarta, hogy ez a pillanat legyen az, amikor megáll az élet.

-         Fogalmam sincs ki vagy, de kellesz nekem. – felelt az imént feltett kérdésre, Alice szíve pedig olyan hatalmasat dobbant, hogy biztos volt benne, Ő is meghallotta.

-         Félek, hogy álmodok. – nézett csodaszép szemeibe, Ő pedig ismét mosolygott.

-         Én ezzel akkor voltam így, mikor először megláttalak itt.”

Simone elhallgatott és várt. Mocorgást hallott, majd lépteket… tekintete a kilincsre meredt, ami megmozdult. Bill óvatosan résnyire nyitotta az ajtót és értetlenül nézett édesanyjára.

-         Ez megtörtént.

-         Igen, tudom. – mosolyodta el magát. – Olvasd el. Ez a könyv… ennek te vagy a főszereplője.

-         Én?

-         Ahogy Sophie először meglátott téged, ahogy próbált titokban megismerni, ahogy beléd szeretett, és ahogy te is belé. Csupán a vége nem ugyanaz, de te vagy William.

-         Ő pedig Alice. – nyelt egy nagyot és a könyvért nyúlt.

-         Olvasd el fiam és ne hallgass semmi másra. Semmire csakis arra, amit a szíved diktál. Nem rajongás tárgya voltál, hanem múzsa. – bökött a könyv borítójára.

-         A múzsa érintése. – olvasta fel Bill szinte suttogva a címet, majd megfordította. – Annyira gyönyörű. – simította végig a hátoldalon lévő fotót.

Simone gyengéden végigsimította fia arcát, akinek már jó ideje nem látott csillogás jelent meg szomorú szemeiben.

Bill rámosolygott óvó édesanyjára, majd visszacsukta az ajtót és a könyvvel a kezében lefeküdt az ágyára.