-20-

„A kocsi hátuljához sétált és kinyitotta a csomagtartót. A csomagtérből egy kutya ugrott ki és már szaladt is az időközben kinyílt kapu felé.

A srác a zsebébe nyúlt és kivette onnan mobiltelefonját, amit egyből füléhez is emelt. Ekkor vette le kapucniját, ami alól kivillant szinte vakítóan fehér arca és sötét mély fekete színű hosszú haja. A külleme és a gesztusai tették őt érdekessé Alice számára. Kecses volt és magabiztos. Telefonját markolva mászkált heves társalgást folytatva az utcán, de tekintetét egy pillanatra sem emelte fel, mindvégig maga elé bámult.

Miután befejezte a beszélgetést, beriasztotta az autót és követte kutyáját a házba.

Különös érzése támadt. Tudni akarta, kivel és miről beszélt, aki, és ami így lehangolta őt. Alice egy dolgot tudott biztosan. Bármi keltette is benne ezt az érzést, bármi is lesz a dolog kimenetele, ismerni akarja Őt…”

Bill olvasta és olvasta, falta a szavakat és rengetegszer futott ismerős jelenetekbe. Rengetegszer ismerte fel saját magát a sorok között, számtalanszor borzongott bele egy-egy jelenetbe. Tudta, ez róluk szól. Nem William és Alice a főszereplő. Bill és Sophie… Bill egy múzsa volt… tudta, hogy Sophie ihletet gyűjtött, tudta, hogy könyvet ír, habár sosem beszéltek erről. Legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy ő az, aki ilyen érzéseket keltett egy nőben. Sosem hitte, hogy ennyit jelenthet valaki számára. Ahogy Alice érzéseit olvasta fájdalmat érzett. Alice élete üres volt, míg meg nem látta Williamet. Az első pillanattól a világot jelentette neki, pedig még egyetlen szót sem váltottak. Mikor Alice meglátta Williamet, mikor Sophie meglátta Billt… Bill ugyanazt érezte. Mikor először kinézett az ablakon és meglátta azt a gyönyörű teremtést a padon ülve, felhúzott lábakkal egyetlen mappára meredve. Szinte látta maga előtt, hogy hirtelen jött milliónyi gondolatát szeretné azonnal besűrűsíteni pár mondatba, egyetlen képbe vagy bármibe, amiben megörökítheti mély benyomását. Honnan tudhatta volna, hogy épp ő keltette azt a mély benyomást? Honnan tudhatta, hogy ő, aki már minden reményt elvesztett egy normális, önzetlen és őszinte emberi kapcsolatról, most rábukkant valamire. Tudta, hogy értékeset talált, tudta, hogy nem engedheti el. De fogalma nem volt, hogy ugyanabban az egyetlen pillanatban rá is rátalált valaki.

-         Jöhetek? – kopogtatott késő este Tom az öccse ajtaján.

-         Gyere. – felelte, de a könyvet le sem tette kezéből.

-         Anyu mondta ezt az őrültséget.

-         Nem az.

-         Tehát nem rajongó?

-         Szeret. Belémszeretett, ahogy meglátott. De nem értem jött ide. Keresett valamit és engem talált meg, én vagyok a főszereplő. – sorolta egyre lelkesebben.

-         És most mi lesz? Megkeresed?

-         Félek, hogy nem állna szóba velem. Vagy ha esetleg szóba állna, félek, hogy elküldene.

-         Nem voltunk vele valami kedvesek az tény. De jogosan tettük. Attól mert nem rajongó, még ott voltak azok a fotók, amiket titokban készített rólad.

-         Meg sem próbáltam meghallgatni őt. Lehet, hogy ezúttal ő sem fog engem.

-         Azt mondtad, szeret.

-         Mikor írta szeretett.

-         Hát én nem értek az ilyen dolgokhoz, de nem hinném, hogy elmúlik ez ennyi idő alatt.

-         Mit tegyek?

-         Ha ezt akarod, próbáld meg. Menj, keresd meg, és ne hagyd lerázni magad.

-         Nem tudom még mi a vége.

-         Ez egy csajregény. Tuti boldogan éltek, míg meg nem haltok.

-         Remélem. – mosolyodta végre el magát Bill.

-         Na ezt szeretném én sűrűbben látni. Ha ehhez Sophie kell, akkor ne várj tovább.

-         Kössz bátyó. – ölelte meg őt, majd elengedte, hátradőlt és folytatta az olvasást.

-         Majd azért mond el, mi a vége. – szólt még hozzá Tom, majd mosolyogva hagyta el öccse szobáját.

Mikor felhívtam az ügynököm, borzasztóan örült végre nekem. Hadarta szinte levegővétel nélkül az adatokat és azt, mennyi teendőm van most, hogy már végre hajlandó vagyok előbújni az önsajnálatomból és végre azzal törődni, amivel eddig is kellett volna. Ezek a gondolatok az ő száját hagyták el, és nem haragudhattam érte, mert tudtam, igaza van.

Minden jel arra utalt, hogy rengetegen várták már ezt a könyvet az első után. Még így is, hogy nem egy újabb résszel, hanem egy önálló történettel rukkoltam elő. A nevem volt, amit vártak. A nevem mellé társítottak egy igényes sztorit, szerethető alakokat, megfogadható tanácsokat és megfontolandó tanulságot. A jelek visszajelzések szerint meg is kapták, amit elvártak tőlem. Szeretik a könyvet, sőt a többség még jobban is, mint az előzőt. Mindenki egy saját Williamről álmodozik. Fogalmuk sincs, hogy én már elvesztettem a sajátomat.

Megígértem, hogy most már számíthat rám. Belevágok a promóba, eleget teszek a teendőimnek. Ahogy meghallottam milyen sűrű a program és milyen hosszú a lista, megkönnyebbültem. Nagyon úgy néz ki, hogy sikerül kirángatnom magam ebből a beteges depresszióból, amit már nagyon nagyon szeretnék magam mögött hagyni.