-21-

Nem számítottam ekkora sikerre. William alakja annyira szerethető lett, Alice-szel való kapcsolatuk, annyira élvezhető lett, hogy mindenki folytatásra vár. Még alig jelent meg pár hete a könyv, de a kiadóm már folytatásról akar tárgyalni. Már újabb határidőkkel bombáznak, újabb összegekkel és számokkal kecsegtetnek. De én csak ülök, hallgatom, amit mondanak és tudom, nincs folytatás. Nem megy. Még a saját életemet sem tudom elképzelni a jövőre nézve, nem hogy egy boldog folytatást a két szerelmesnek, akik csak a sorok között létezhetnek tovább. Nem vonz a pénz, nem vonz a hírnév, a világkörüli turné, a rengeteg dedikálás.

Csak bólogatok, de nem hallom, amit mondanak. Arra gondolok, szívem szerint visszahívatnám az összes könyvet és bezárnám a lakásom egy zugába, hogy csak az enyém lehessen, hogy ne kelljen senki mással osztoznom azon az álmon.

-         Sophie. – szólt rám az autóban ülve ügynököm, Alex.

-         Igen?

-         Azt kérdeztem, mit gondolsz a folytatásról.

-         Nem tudom.

-         Nagyon el vagy varázsolva. Segíthetek valamiben?

-         Összeszedem magam, ígérem. Ne haragudj, hogy ilyen használhatatlan vagyok. Ha te nem lennél, már mindennel elúsztam volna.

-         De vagyok, úgyhogy ne aggódj. Gondold át, nagy siker lehetne egy folytatásból.

-         Adj időt, rendben? Fogalmam sincs most, hova tovább.

-         Lemondjam a heti programokat? Necces, de megteszek mindent.

-         Eleget bujkáltam, szeretnék most már részt venni a saját életemben.

-         Ez a beszéd. – mosolygott rám büszkén.

-         De ha vége ennek az egésznek, elutaznék egy kis időre.

-         Egyedül valahova messze?

-         Valahova nagyon messze.

-         Csak ne tűnj el. Te vagy a legkedvesebb ügyfelem.

-         Köszönöm Alex.

-         Na ne érzelgősködjünk, megjöttünk.

-         Hova?

-         Interjúra. Te ma egyáltalán nem figyeltél, ugye?

-         Ne haragudj.

Már kezdett lelkiismeret furdalásom lenni, amiért ilyen emberek vesznek körül, akik gondoskodnak rólam, figyelnek rám és megértenek, de én, mint valami élőhalott mászkálok csak köztük, önzőmód csak a saját nyomorommal foglalkozva.

Interjúk, fotózások, dedikálás. Ezek vártak rám a héten. Emlékszem, hogy ezeket élveztem az előző könyvemnél. Most viszont…

De tudtam, hogy minden helyrejön idővel. Jel utalt erre. Egyetlen önkéntelen mosoly. Mikor az egyik tévés interjúmat adtam és a közönségből páran kérdezhettek tőlem. Egyetlen hölgy kérdezett személyeset. Azt kérdezte, igazából is ennyire tökéletes-e az a bizonyos William. Mintha belém látott volna, egyértelműnek vette, hogy őt igazi emberről mintáztam. Azt feleltem: - Sajnos sokkal tökéletesebb.

És elmosolyodtam magam. Az első mosolyogva visszagondolás. Az első nem fájdalmas reakció. Most először gondoltam boldogan egy momentumra, ami eddig minduntalan görcsbe rántotta az egész testem és őrült fájdalmat idézett elő bennem. De most nem. Ezúttal a szépet láttam és pont. Semmit, ami utána történt.

És tudtam. Túl leszek rajta. Csak tudatosan kell folytatnom.

-         Kincsem, kell még ennél több? – nézett mereven a képernyőre bambuló kisebbik fiára Simone.

Bill csak ránézett édesanyjára és elmosolyodta magát.

-         Szeret. – csillantak fel szemei.

-         Meglepődnék, ha nem így lenne.

-         Hívd fel végre. – csatlakozott Tom is.

-         Van egy ötletem a saját happy endetekre, ha érdekel.

-         Na anyu beindult. – nevetett Tom és odaadta a mobilját öccsének.

Egy nagy pohár kávéval szálltam be Alex autójába és közöltem, hogy indulhatunk.

-         Láttam ám azt a mosolyt.

-         Túl vagyok a nehezén.

-         Napok óta pörögsz, ma még egy dedikálás és mehetsz kikapcsolódni.

-         Sidney az uticél.

-         Az elég messze van.

-         És még soha nem jártam ott.

-         Remélem, jó hírekkel térsz haza. És remélem, nem váltasz le.

-         Soha.

Ez már az ötödik nap zsinórban, de nem akarnak elfogyni a kíváncsi olvasók. A könyvesbolt előtt már rengetegen várakoztak, de számomra még mindig nehéz elképzelni, hogy mind rám várnak. Ha nem az én könyvemet tartanák kezeikben, el sem hinném.

Ahogy szoktam, most is besétáltam, mosolyogva köszöntöttem az útközben álló embereket, bemutatkoztam a boltvezetőnek, aki kifejezte örömét, mondott pár eladási adatot Alexnek és megmutatta a helyemet. Egy kis asztal, egy üveg ásványvíz, némi aprósütemény és egy halom könyv. Emlékszem, régen nem értettem, miért van itt is könyv, ha mindenki a saját példányának dedikálására jön, de aztán rájöttem. Akad olyan boltban lézengő, aki könyvet vásárolna, de még nincs konkrét elképzelése. Általában meglátják a sorban állókat, és kíváncsiak lesznek, mi lehet itt. Aztán óvatosan közelítenek, esetleg még kérdezősködnek is, végül többségük beáll a sorba, és tőlem kér egy példányt, amit a pénztárnál kifizethet.

Pár perc alatt elkortyolgattam a maradék kávémat és szóltam az üzletvezetőnek, hogy akár kezdhetnénk is. Azt mondta, még van negyed óra a megbeszélt nyitásig, de eszem ágában nem volt tovább várakoztatni a kint ácsorgókat, tekintetbe véve a dermesztő hideget. Ha már úgyis itt ücsörgök, miért ne jöhetnének be.

Mindig szeretek közvetlenül az olvasókkal szembesülni és tőlük hallani a véleményeket, benyomásokat. Tudtam, hogy ezzel a könyvvel nehezebb lesz, de az utóbbi pár napban már túl vagyok két dedikáláson és megedződtem. Már nem lábad könnybe a szemem a szünetben és nem terem gombóc a torkomban, mikor valaki a szereplőkről áradozik.

-         Kitartás. – jött oda mellém Alex és egy bíztató mosoly közben megsimogatta a vállamat.

-         Ha ennek vége, többé látni nem akarom ezt a könyvet, rendben? – kérdeztem félig komolytalanul félig halálos komolysággal.

Kiérezte mindkettőt.

-         Csak Sidney lebegjen a szemed előtt. Tengerpart, napsütés és az a tény, hogy oda még nem jutottunk ki a könyveddel. Egyelőre. – tette hozzá továbbra is mosolyogva. – És úgy érzem, ez a nap jobban végződik, mint a többi.

Kacsintott és magamra hagyott. Értetlenül néztem utána, és elindultam, hogy rövid szünetem után visszaüljek az asztal mögé. Már csak néhány ember volt hátra, akik épp ezalatt a pár perc alatt érkeztek és én már nagyon vártam, hogy letudjam. Még párszor leírom a nevem, még párszor kinyitom ezt a könyvet, még párszor átfutom tekintetemmel az előszót… az előszó, amit eddig kerültem. Amit egyetlen egyszer leírtam egyszuszra és többé rá sem néztem.

„Ezt a könyvet annak az embernek ajánlom, aki tettek nélkül mutatta meg nekem az élet naposabbik oldalát, aki szavak nélkül magyarázta el nekem a szerelem értelmét.”

Mély levegőt vettem, kifújtam és odafirkantottam nevemet, majd egy gyors mozdulattal összecsuktam az utolsó könyvet.

Ekkor hallottam meg a hirtelen jött sikítozást és a boltban álló összes ember velem együtt a kirakat irányába emelte fejét.

Egy kisebb csoport irdatlan tempóban indult el egy irányba. Láttam már ehhez hasonló jelenetet… és egyetlen dolog jutott eszembe, ami kiválthatta ezt a kisebb káoszt. Nem, nem, az nem lehet. Magyaráztam magamnak, de nem tudtam levenni tekintetem az utcáról. Két hatalmas testőrt láttam felbukkanni az ajtóban, akik egyszerre léptek be az ajtón és intettek a boltvezetőnek, aki készségesen sietett oda hozzájuk. Pár szót váltottak, majd a boltvezető bólintott, az egyik testőr pedig beleszólt valamit headsetjébe. És akkor láttam meg Őt…

Azt hittem káprázik a szemem, a testem megfeszült, szemeimbe azonnal könny gyűlt, a torkom a sírás kínzó érzése kapargatta, a szívverésem hirtelen triplázódott.

Belépett az üzletbe újabb két testőr kíséretében, akik kituszkolták az utánuk tolakodó félőrült lányokat. Az előbbi két testőr odasétált az asztalomhoz, a másik kettő a bejáratnál felvette a „szolgálunk és védünk” pózt.

Bill levette a kapucniját, majd a napszemüvegét és egyenesen az én szemembe nézett. Éreztem, ahogy egy könnycsepp végigszalad az arcomon és szinte hallottam, ahogy az asztalon csattanva érkezik meg.

-         Szia. – köszönt kedvesen és akkor láttam meg nála a könyvem egyik példányát.

Akartam, esküszöm akartam, de nem tudtam megszólalni. Csak bámultam csodaszép szemeibe és elvesztem. Nem tudtam, hogy magamhoz szorítsam, és ne engedjem többé el, vagy felálljak és kirohanjak a világból. Tudtam, a második nem sikerülhet, hisz lábaim földbe gyökereztek, a testem felett elveszítettem az uralmat.

-         Ez igazából anyu könyve. Kérte, hogy mondja meg, ennél szebbet még nem olvasott én pedig szeretném, ha dedikálnád.

Annyira nyugodt volt, annyira összeszedett. Én pedig romokban hevertem és annyira össze voltam zavarodva, mint még soha életemben.

Számtalanszor elképzeltem már, mi lenne, ha újra találkoznánk, de soha egy pillanatra nem gondoltam volna, hogy így lesz.

-         Persze. – jött ki az első szó belőlem, de elcsuklott a hangom és már menthetetlen voltam újra.

A könyvért nyúltam és mikor összeért a kezünk, egész testemben megremegtem.

Bill Ka

…kezdtem el írni irányíthatatlan remegéssel a kezemben, de Bill édesen csengő hangja újra megzavart.

-         Williamnek. – kérte, nekem pedig kiesett a toll a kezemből.

Kifakadt belőlem a sírás és ránéztem Billre, aki hatalmas mosollyal nézett rám üveges tekintettel.

-         Alicetől? – kérdezte én pedig elnevettem magam.

Hát érti? Hát tudja, hogy miről van szó? Értem jött?

-         Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. – szomorodott el és az édes mosoly azonnal eltűnt arcáról.

-         Jobbkor nem is jöhettél volna. – bíztattam, felálltam és megkerültem az asztalt.

Amint a másik oldalra értem, Bill mindkét kezét az arcomra tette és megcsókolt. Olyan lendülettel, olyan hévvel, hogy szinte ledöntött lábaimról. Ha nem tartott volna, rongybábúként omlok össze.

Szerelmesen, buzgón faltam ajkait és azt kívántam ez a pillanat, ami életem legszebb pillanata, soha de soha ne érjen véget.

-         Szeretlek Sophie. – suttogta homlokát az enyémhez tapasztva lehunyt szemekkel.

- vége -