17. rész

Amikor kinyitottam a szememet, majdnem elájultam. Az egész kórházi szoba virágokkal volt teli. Macik és különböző lufik voltak mindenhol.

-         Jó reggelt Susy! Nagyon ránk ijesztett este ugye tudja? –jött mosolyogva a kezelő orvos.

-         Jó reggelt… mi történt? Ő jól van? –mutattam a pocakomra.

-         Hát… persze, hogy jól van, viszont ön kevésbé –csóválta a fejét.

-         A helyzet az, hogy kimerült. A szervezete pedig így szólt, hogy még jobban figyeljünk magára. A barátai minden fontos dolgot behoztak önnek… mert sajnos a következő hónapot, míg a kicsi meg nem születik bizony itt tölti.

-         Jaj!!!!! Ne! Én nem akarok a kórházba költözni! Vigyázok magamra, nem megyek sehova! Otthon fogok ülni! –nyavalyogtam, mint egy kislány.

-         Jaj kedvesem! Most képzelje magát az én helyembe. Itt van ön! Egy akaratos beteg! Meg kell mondanom, praxisom alatt a legakaratosabb- nevetett. –És azt kéri, engedjem haza, miután kis híján életét vesztette. Maga mit tenne?

-         Haza engedném magam! De villámgyorsan! Mert tudom, hogy otthon jobban érezném magam, és ha a mama jól érzi magát a baba is –mosolyogtam angyalian.

-         Nos… kivel él?!

-         Tessék?

-         Lakik önön kívül más a házában?

-         Ez miért fontos?

-         Mert nem engedem ki, csak ha maga mellett van valaki. Mindig!

-         Együtt lakunk. –lépett be az ajtón egy sapkás srác. Először azt hittem Tom az… de amikor levette a sapkát…

-         BILL?! –kiáltottam fel.

Bill szó nélkül odajött és adott egy lágy csókot.

-         Hm… és eddig hol volt a kedves apuka? –dorgálta a doki.

-         Turnéztunk… de mostmár egy tankkal se tudnának elvonszolni mellőle…

-         Akkor jó. Megírom a papírokat és hazaviheti őket. De jöjjön velem és elmondom, mit kell tennie, ha baj van.

-         Megyek –szólt az orvosnak majd hozzám fordult.

-         Szeretném, ha megbocsátanál. Ígérem, nagyon fogok rátok vigyázni.

-         Ki mondta, hogy kell a segítséged? –húztam fel az orromat, és elfordultam tőle.

-         Nos… ha itt akarsz maradni… egyedül. Egy kórházban. Ám legyen! Megyek az orvoshoz és megmondom, hogy nem is lakunk együtt és, hogy itt maradsz, mert nem akarom, hogy valami bajotok legyen.

-         Milyen furcsa. Most egyszerre nagyon érdeklünk téged… és hol voltál 8 hónapon keresztül? –kérdeztem flegmán.

-         Kerestelek. Kérdezd meg Tomot. Mindenhol. Igyekeztem kideríteni, hogy vajon hol kezelnek. De sehol nem adták ki az adatokat. Próbáltam Tomon keresztül is kideríteni, de neki sem mondtad meg. Ahányszor beszélni akartam veled te soha nem voltál hajlandó velem szóba állni…

-         Ez igaz –vallottam be.

-         Akkor? Mi lesz most? Itt maradsz? Vagy, hajlandó vagy velem egy fedél alatt laki.

-         És mi lesz egy hónap múlva? Tom azt mondta, hogy mentek tovább…

-         Igen, de ha azt mondod, hogy visszafogadsz, eszem ágában sem lesz elhagyni titeket.

-         Miért csinálod? A gyerek miatt? Nem akarod őt elveszíteni? –fakadtam ki.

-         Nem édesem! Miattad és a babánk miatt csinálom. Mert szeretlek titeket…

-         És erre csak most jöttél rá? –emeltem fel a hangomat.

-         Igen! Sajnálom. Sokat beszéltem anyámmal. Nagyon sokat. A 8 hónap alatt kb. 100000-szer hívtam fel. Nap, mint nap. És rájöttem, hogy mostmár ideje felnőnöm.

-         Kezdem csípni az anyukád –nevettem.

-         Akkor jó, mert ő is itt van.

-         Tessék?!

-         Itt áll kint. Behívhatom?

Megdöbbentett, ha már az anyukájának be akar mutatni, akkor valamit csak fejlődött. –morfondíroztam magamban.

-         Hát… rendben.

Bill boldogan felállt kinyitotta az ajtót és némán intett. Ekkor belépett az ajtón egy magas, szőke hajú nő. Nagyon szép arca volt. Már tudtam, Bill miért ilyen helyes. Mosolygott és egy hatalmas plüssmacit tartott a kezében. Bill kiment, engem pedig magamra hagyott az anyukájával. Először kicsit tartottam tőle, hiszen nem tudtam, hogy mi a véleménye rólam. De egy óra múlva már tökéletesen nyugodt voltam. Simone egy rendkívüli asszony volt, aki nagyon jó szívűen és odaadóan viselkedett. Megnevetetett és jó tanácsokkal látott el.

-         Úgy hallottam Tomtól, hogy a kicsi már most hasonlít az apjára. –szólt.

-         Azt én sajnos nem tudom.

-         Miket csinál?

-         Hát… Mocorog. Rengeteget. Főleg ha Billt a közelemben érzi.

-         Hát igen. A picik állítólag már az anyaméhben is tudnak, mosolyogni, tudtad? Vagyis érzékelik a külvilágot. Bill is mocorgós volt. Ő született meg elsőnek.

-         Nahát… biztosan édes kis baba volt.

-         Igen. Szerencsére rengeteget aludt, Tom viszont has fájós volt, úgyhogy ő mindig a karomban aludt.

Jóízűen felkacagtam. Olyan volt az egész, mint egy álom. Egy álom, ami ha felkelek szertefoszlik. És én ezt nem akartam. Miután Simone elment Billel hazamentünk. Minden kívánságom leste. Betakargatott és nem engedett felkelni.

-         Bill! Könyörgöm! Képes vagyok egyedül is megfürdeni… - mondtam fáradtan, mivel minden apróságért összevissza rohangált, és nem akarta hagyni, hogy egyedül fürödjek.

-         És ha elájulsz? –méltatlankodott.

-         Nyitva hagyom az ajtót és ha fél órán belül nem jövök ki, akkor baj van. De ha felbosszantasz megmondom az orvosnak, hogy rossz hatással vagy rám –dühöngtem.

-         Jól van. Fél óra! Egy perccel se több. Ha nem jössz ki én megyek be.

-         Oké, őrmester úr! Felfogtam –mosolyogtam és elindultam a fürdőbe.

Nagyon jól esett a melegvíz. Kicsit el is szundítottam benne, és amikor felkeltem egy kéz simogatását éreztem a hasamon. Magam elé kaptam a kezem és igyekeztem minél több habot magam elé lapátolni.

-         Nyugi… csak én vagyok, láttalak már így. Emlékszel?

-         Igen… de, most –nem tudtam befejezni a mondatot. Bill mellettem guggolt és barna szemeivel olyan angyalian nézett rám, hogy majdnem elolvadtam.

Végig simította a testem minden egyes részét a víz alatt. És én beleborzongtam minden egyes érintésébe.

-         Menj ki, légyszi. Szeretnék felöltözni.

-         Jól van. Siess. –azzal adott egy nagy puszit a homlokomra.

Amint kiment, kimásztam a kádból és felhívtam Clarat.

-         Clara… én ezt nem bírom! –fakadtam ki.

-         Édesem, mit nem bírsz? –kérdezte álmosan és egy nagyot ásított.

-         Ellenállni neki! Annyira… kívánom. És megőrít érted? Az előbb, amikor fürödtem elkezdet simogatni és én… úristen ez nem normális –mondtam kétségbeesetten.

-         Dehogynem normális. Hiszen szereted. És szerintem az a tapló is szeret csak éppenséggel fél kimutatni.

-         FÉL?

-         Igen. Mert ha megmutatja az igazi érzéseit akkor sebezhetővé válik. Hapsi logika szívem. Amit mi nők soha nem fogunk megérteni.

-         Mit tegyek Clara?

-         Szerintem… hagyd. Engedj a szívednek. Kövesd a szíved hangját. Ha azt súgja, hogy szereted, akkor bízz benne.

-         Rendben…köszönöm… köszönök mindent.

-         Nincs mit. Jó éjszakát.

-         Jó éjszakát.

Amikor kiléptem a fürdőből, azt hittem rosszul látok. A szoba félhomályban volt. Mindenhol gyertyák voltak és halk zene szólt. Bill nem volt sehol. Egy papír volt az ágyamon…

Álmodj szépeket kedvesem

Bill

A zene nagyon megnyugtató volt. Lefeküdtem az ágyra behunytam a szememet és hallgattam. Az ablak félig nyitva volt. A lágy szellő meg meglibbentette a függönyt, és egész az ágyamig elért a meleg nyári levegő. Az egész olyan misztikus volt. Ez volt életem legcsodálatosabb estéje. A másik szobában Bill egy ideig csörömpölt, de aztán néma csend ült a házra.