67. rész. Hát kérdezd meg.

-          Hahó hugi. – lépett be kíváncsian fürkészve szobámba bátyám.

-          Ti egymást váltjátok?

-          Hű de jól nézel ki.

-          Köszönöm szépen. – pördültem meg majd mikor újra vele szembe érkeztem, adtam egy puszit az arcára.

-          Jó kedved van.

-          Te vagy a második, aki észrevette.

-          És minek köszönhető?

-          Várom a nyaralást.

-          Helyes. És Tom? Miért vitte magával a párnád?

-          Mert hozzávágtam.

-          Nyomul?

-          Dehogy. Hülyéskedtünk.

-          Na jól van. Csak köszönni jöttem. Megyek, letusolok gyorsan, és lent találkozunk.

-          Én előre megyek, ha már kész vagyok. És innék is valami finomat.

-          Rendben. És hugi.

-          Igen?

-          Köszi. Mindent.

Szokásos homlokpuszi után már magamra is hagyott, én pedig még utoljára leellenőriztem magam a tükörben, belebújtam a cipellőmbe és elindultam lefelé.

Én voltam az első érkező. Sejthettem volna, miután mindenki most ért vissza, de azért reméltem, hogy legalább Natalie csatlakozik hozzám, és nem tűnik majd úgy, mintha majd bele bolondultam volna a hiányukba.

-          Hát itt vagy? Hű de jól nézel ki. – puszilt meg hirtelen a semmiből megjelenő Georg, miközben a pultos srác specialitását kortyolgattam.

-          Hol lennék?

-          Hívtalak.

-          Fent van a telefonom a szobában.

-          Akkor várj egy kicsit, valaki szeretne beszélni veled.

-          Mégis ki? – érdeklődtem, de nem válaszolt, már emelte is füléhez a mobilját.

-          Szia, megtaláltam Vikit. --- Persze.

Felém nyújtotta, én pedig kíváncsian szóltam bele.

-          Ki az?

-          Alyssa vagyok.

-          Szia Alyssa. Fogalmam nem volt, ki akar velem annyira beszélni.

-          Egy lány, aki fogalmad sincs, mennyire hálás neked.

-          Igazán nem szükséges.

-          Dehogynem. Ez kellett nekünk, hogy ne veszítsük el egymást. Tudom, nem tűnök jó barátnőnek azok alapján, amit hallottál, de hidd el, mindennél jobban szeretem őt.

-          Ezt ne nekem mond. Nem tartozol nekem beszámolóval.

-          De úgy érzem igen. Megmentetted a kapcsolatunkat.

-          Most már akkor vigyázzatok egymásra.

-          Mindenképp.

-          Na adom vissza Georgot. Szia. – búcsúztam is gyorsan el és odaadtam Georgnak a telefonját.

-          Szia. – puszilt meg Bill, aki a jelek szerint időközben megérkezett. – Gyönyörű vagy.

-          Köszi.

-          Baj van? Nem voltál túl kedves Alyssával.

-          Tudod baromira felidegesített, hogy csak akkor él a nagy szerelme, ha az nagyközönség előtt zajlik. Félelemben tartotta Georgot a gondolattal, hogy talál magának mást, mert ez így neki nem jó ekkora távolságban. Most mégis minden totál boldog, pedig a távolság ugyanúgy megmaradt.

-          Van benne valami.

-          Na ugye. De Georgnak egy szót se. Túl boldog.

-          Rendben. De ne húzd fel magad.

-          Iszol velem egy ilyet? Alex specialitása.

-          Ki az az Alex? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

-          Én volnék. – vette el kiürült poharam vigyorogva Alex. – Azonnal készítem a következőt.

-          Bill? – kérdeztem újra, mert eddig még nem sikerült válaszolnia.

-          Köszi, kérek.

-          Sziasztok. – állt közénk Tom, kezeit a vállainkra téve. – Mi a téma?

-          Épp ismerkedünk a pultos fiúval. – közölte kissé neheztelve Bill, amire Tom hatalmas vigyort meresztett felém.

-          Miért nem mesélsz Vikinek a titkos hangulatfelelős angyalkádról?

Fogalmam nem volt, hogy most szórakozik vagy szívatni akar, de egy jól irányzott mozdulattal azért oldalba böktem.

-          Holnap hazautazunk. Ma még táncolsz velem egy utolsót?

Ez zsarol engem?

-          Nyugi, viccelek. – súgta a fülembe. – De a táncot behajtanám, ha más nem előz meg.

Öccse felé fordult utóbbi mondata közben, majd elengedett végre minket és az asztalhoz sétált.

-          Tom már ivott?

-          Jó kedve van. Holnap hazamegyünk.

-          Az a jó benne, hogy nem kell egy pár napig a bandával foglalkozni, vagy az, hogy otthon lesztek?

-          Mindkettő. De anyuék is nagyon hiányoznak már.

Finom vacsi volt, és mind egy asztalnál ülve fogyasztottuk el. Jó hangulat, tömérdek mennyiségű tészta és Alex, a pultos fiú profi koktéljai biztosították a jó hangulatot.

A társaság java része, elég hamar becsiccsentett a folytonos koccintások következtében, én viszont igyekeztem tartani a mértéket. Valahogy olyan érzésem volt, hogy ebben a társaságban igenis oda kell figyelni magamra, mikor mit és kivel teszek.

Szerencsére úgy tűnt, Tom cseppet sem gondolja komolyan azt a bizonyos táncolást. Hamar elintézte magát, és egy fotelben ücsörgött Georgal csevegve. David éjfél tájt jött oda hozzám és a fülembe súgta, hogy ők lelépnek. Imádtam, hogy van egy titka, amit megoszt velem. Egy közös titkunk. Rég volt már ilyen. Persze az ittlétem valódi oka is titok, de az más. Ez valahogy nekem sokat jelent.

Úgy döntöttem, ahogy elvonultak Natalieval, hogy megiszom még az italomat és én is nyugovóra térek. Vagy legalábbis én biztos, hogy aludni megyek.

A bárpultnál ültem és a sráccal beszélgettem, mikor odajött Bill és leült a velem szemben lévő bárszékre. Éreztem a feszültséget, ahogy a szemembe nézett. Éreztem, hogy ennek olyan kimenetele is lehet, amit nem akarok. De tényleg nem akarok?

-          Szia. – köszönt szinte suttogva.

-          Szia. – álltam is fel. – Alex, köszi az italt.

-          Neked is. Jó utat és sok sikert ahhoz, amiről beszéltünk. – kacsintott kedvesen.

-          Köszi. Nos Bill, én lefekszem, ha nem haragszol.

-          Nem maradsz még?

-          Fáradt vagyok. És holnap kelni kell. Jó éjt.

Alig pár métert sétáltam, mikor megelőzött és megállt velem szemben.

-          Várj. Egész este kérdezni akartam valamit, de nem voltam még elég bátor hozzá. Nem szeretném, ha félreértenéd, vagy megijednél, de meg kell kérdeznem.

Édesen összeakadt a nyelve, egy egy szónál és csak hadart, hadart, folyamatosan a szemembe nézve, kissé zavarban.

-          Hát kérdezd meg.

-          Tudod egyetlen rossz dolog van abban, hogy hazamegyünk és az az, hogy te már nem leszel ott. El kell búcsúznom, és fogalmam sincs, hogyan tegyem, mert egy mondatba nem tudom besűrűsíteni, mi mindent szeretnék mondani, és mi mindent érzek. Szóval ehhez idő kéne, vagy például az is megoldás lehet, hogy nem búcsúzunk el. Úgy értem, mi lenne, ha azt mondanád, hé Bill, barátok vagyunk, miért nem tartjuk a kapcsolatot továbbra is. Hisz egy városban leszünk, amint mi stúdióba vonulunk, és tök jó lenne, ha felhívhatnálak, vagy te felhívnál engem és…

-          Bill. – tettem mutatóujjam a beállni nem akaró szája elé. – Csak kérdezd meg.

-          Muszáj elveszítenelek? – kérdezte egy nagy levegő után, én pedig kissé meglepődtem a fogalmazásán.

-          Ezt még lesz időnk megbeszélni.

-          Hogy érted?

-          Holnap meglátod. De most már tényleg lelépek.

-          Még egy kérdés.

-          Rendben. – mosolyodtam el magam.

-          Most leégettem magam vagy aranyosnak találtad a monológom?

-          Nagyon aranyosnak találtam. Jó éjt. – pusziltam meg és már magára is hagytam.