68. rész. Mikor indulunk?

Már szinte görcsöltek arcizmaim, annyira vigyorogtam a lift felé haladva. Annyira édes volt, hogy szívem szerint agyon puszilgattam volna. De ha mást nem, legalább egyetlen csókot kiköveteltem volna magamnak. Mert igen, emlékszem az milyen jól működött legutóbb, mennyire passzoltunk. Icicpici alkohol mennyiség is elég, sőt szinte szükségtelen is ahhoz, hogy elgyengüljek egy ilyen monológ, egy ilyen csillogó szempár hatására.

-          Szeretem, és ő nem szeret viszont. – sóhajtott hatalmasat Bill és leült a srácok mellé egy fotelbe.

Jobban mondva előbb két fotel közé, majd káromkodva, szitkozódva, feltápászkodott és ezúttal célt talált.

-          Mi volt ez? – érdeklődött röhögve rajta Georg.

-          Totál béna vagyok, ha iszom. – kortyolt újra italába durcásan. – És ezt nem csak a mostani jelenetre értem.

-          Azt mondtad, szereted? És közben Vikire céloztál? – értetlenkedett bátyja is.

-          És arra, hogy számára egy cikis kisfiú vagyok, akivel kedvesnek kell lenni, és akire vigyázni kell. Megkérdeztem, tartjuk-e a kapcsolatot akkor is, ha holnap hazamegyünk, erre mit mond? Hogy ezt majd még megbeszéljük.

-          Csak tartja a távolságot. Valljuk be öcsi, veled muszáj. Most is azt hiszed szerelmes vagy, csak mert törődik veled és a barátod akar lenni különösebb ok nélkül.

-          Szóval szerinted akárkire ráragadok, aki rámmosolyog?

-          Szerintünk. – közölte egy köhintés után Gustav. – Tényleg ezt csinálod, ha nem is ilyen drasztikusan, ahogy fogalmaztad.

-          Nem akarom elveszíteni. Úgy érzem a pár hét után, hogy szükségem van rá.

-          Ez elég jól hangzik barátságnak is. Viki jó csaj, ezt főleg én nem tagadhatom. De más világ. Ő egy felnőtt nő, aki idejött és közben megismert téged. Szeret téged az biztos, látszik rajta. De nem úgy. Ne rontsd el, nem kell az újabb depi. Húzzunk haza, csináljuk meg azt az albumot, és majd meglátod, mi lesz később.

-          Na ez a báty hiányzik nekem.

-          Nekem meg a kevésbé hibbant öcsém.

-          Na az ikrek ittasan érzelgősködnek. Ezt most kihagyom. Jó éjt srácok. – pattant fel Gustav a foteljéből és otthagyta a többieket.

-          Kéne már neki is egy csaj.

-          Te ne dumálj, neked van egyedül valaki, akihez hazamehetsz. – hurrogta le őt Tom.

-          Na jó, ezt most én sem bírom. Csá. – búcsúzott bólogatva és ment is Gustav után.

-          Na most, hogy így ketten maradtunk. Szerintem nem kéne azt hinned, hogy nincs esélyed nála. Csak várd ki. Én úgy látom, nagyon ellenkezik saját maga ellen. Viszont egyet kérek nagyon szépen tesó, tényleg, az én kedvemért, maradj barát üzemmódban, amíg ő nem lép egyértelműen.

-          Köszi. De hogy maradjak a közelében, ha holnap elbúcsúzunk és ő nem igazán ugrott a lehetőségre, hogy tartsuk a kapcsolatot?

-          Van egy olyan érzésem, hogy nem kell tartanod semmitől. És az én megérzéseim nagyon ritkán, sőt szinte soha nem csalnak.

Nagyon keveset aludtam, nehezen is ment az elalvás és korán is keltünk. A kettő közötti rövidnek bizonyuló intervallumban viszont rémeset álmodtam. Sírva keltem az éjjel közepén és csak reménykedtem, hogy ha visszaalszom, nem folytatódik. De rosszul hittem. Ugyanott folytatódott. A szüleim bent égtek a házunkban, és én csak néztem az utcáról Daviddal, akit vissza kellett fognom, hogy ne rohanjon a lángok közé. Hogy ne kelljen őt is elveszítenem.

-          Hahó. – suttogott ébresztgetve, és ahogy megláttam, felültem és szorosan magamhoz öleltem.

-          Velem álmodtál? – nevetett.

-          Nagyon rosszat. – bólogattam.

-          Meghaltam?

-          Soha. Soha ne mondj ilyet. – toltam el magamtól és szigorúan néztem megkomolyodott szemeibe.

-          Rendben hugi. Az álmaidban is vigyázni fogok magamra.

Adott egy puszit az arcomra és kibontakoztunk az ölelkezésből.

-          Indulunk?

-          Fél óra múlva kéne. Téged keltettelek utoljára, mert úgy gondoltam, van még időd, míg az ikrek kijózanodnak.

-          Hogyhogy?

-          Hajnalig iszogattak kettesben a bárban, majd hangosan énekelve érkeztek a folyosóra, amire mindenki felébredt.

-          Mondtam, hogy jobb nekem ez a másik emelet.

-          Na mindegy. Már egy órája felkeltettem őket Bill szobájában, de nagyon úgy tűnik, hogy nekik is kell még idő.

-          Én kész leszek.

-          Egyébként tudod mit énekeltek?

-          Mit?

-          Egy új dalt. Azt mondják, a bárban dobták össze. Bill újra formában, teljes gőzerővel a munkára koncentrálva.

-          És nem is kellettem ehhez most.

-          Nagyon is kellettél hugi, nem szabadulsz meg tőlünk ilyen könnyen.

-          Bill tegnap megkérdezte, tartom-e vele a kapcsolatot, ha hazamegyünk innen.

-          Na. – csillantak fel a szemei. – És mit mondtál?

-          Hogy még megbeszéljük. Nem akarok…

-          Tudom. Beszéltem Natalieval.

-          Ilyen pletykás?

-          Tudja, mit lehet elmondani nekem és mit nem. Ha úgy érzed, Bill többet szeretne…

-          Ezt már megbeszéltük szerintem. És most hagyjuk is.

-          Rendben.

-          Egyébként még mindig nem sejtenek semmit a kiruccanásról.

-          Igen és ez már felvet egy elég fontos problémát.

-          Mit?

-          Georg menne már haza Alyssához, Gustavnak meg már tele a töke a távolléttel.

-          Ezt mit jelent? Ők nem jönnek?

-          Hát ezt majd a reptéren eldöntik, de Georg szerintem hazamegy.

-          De van olyan opció is? Mármint haza tud repülni onnan, ha azt választja?

-          Rakattam félre jegyeket tegnap este végszükség esetére.

-          Okos bátyó.

-          Az ikrek tuti jönni akarnak. Ez a kedvenc helyük, itt nyaralnak évek óta. És ha tudják, hogy te is jössz, szerintem nem fognak ellenkezni.

-          Natalie tényleg azért nem jön, hogy te velem lehess?

-          Többek közt.

A reptéren látni kellett volna a négy fiút. Ültek egy-egy széken az elkülönített váróban kávét kortyolgatva. Bill és Tom totál k.o., Georg a telefonján lóg, Gustav hanyatt dőlve, lábat lógatva zenét hallgat.

Én pedig? Izgatottan várom, mi lesz.

-          Na srácok. – kért ki egy kis figyelmet magának David, mire nagynehezen mindenki felé is fordult. – Tudom, hogy ennek örülni fogtok, de nem kötelező annak, aki másképp szeretne dönteni. Foglaltam hat jegyet a Maldív szigetekre, hogy ott töltsünk egy hosszú hétvégét mind, együtt, nyugiban. Napsütés, tengerpart, pihenés. Mit szóltok?

-          Ez komoly? – vette le hatalmas napszemüvegét Bill.

-          Én megyek. És Viki is velem jön.

Bill rámnézett. Látni kellett volna. Azonnal leesett neki, miért mondtam este azt, hogy még lesz időnk megbeszélni. Azonnal mosolyogni kezdett és azt kérdezte:

-          Mikor indulunk?

-          Még fél óra. Srácok?

-          Naná. – csatlakozott Tom is hozzánk, a nyaralni vágyók csapatához.

-          Bocs, de én most inkább…

-          Ne már, haver. – bökte vállon Gustav.

-          Ezek szerint te vagy az egyetlen, aki nem akar jönni? – vonta kérdőre David, de azért megértés csengett a hangjából.

-          Ne haragudjatok, de Alyssa már vár és időtlen idők óta nem találkoztunk és van mit megbeszélnünk. Elmegyünk majd valahova együtt, ígérem. De most inkább…

-          Foglaltam neked jegyet haza is. Készültem. – veregette meg a vállát. – Húsz perc múlva csekkolsz. – nyomta a kezébe a repjegyet.

-          Köszi.

Látni kellett volna ezt a négy fiút. Tom, visszaejtette másnaposságtól nehezedő fejét az előtte lévő asztalra, Georg telefonjával a kezében elmélkedett. Tépődött, mi lenne a helyesebb és jobb most, ez tisztán látszott rajta. Gustav visszahelyezkedett zenehallgató pózába, David leült és elégedetten dőlt hátra, Bill pedig… hát Bill szemei még mindig mosolyogtak. Nem tudom a pontos okát, vagy nem akarok tudomást venni róla. De boldognak tűnt. Talán arra gondolt, van-e elég nyaralós ruha a bőröndjében, hol fog megfelelő faktoros naptejet venni. Vagy arra gondolt, hogy velem lehet a hétvégén, még nyertünk három hosszú napot, ami alatt sok minden eldőlhet. Bár belelátnék a fejébe… és remélem, ő nem lát az enyémbe.