70. rész. „Ez csak munka…”

Négyen, David, Bill, Tom és én jóllakottan ittuk első italunkat a bárpultot támasztva, Gustav viszont már a harmadik adag viszki-kóláját kérte ki és levonult a partra.

-          Mi baja van?

-          Nem tudom. – vonta meg a vállát Bill.

-          Kapott egy sms-t és azóta ilyen. – próbáltam rávezetni őket.

Az ikrek egymásra néztek, majd egyszerre mondták:

Molly.

Felálltam és lesétáltam Gustav után, aki már törökülésben ücsörgött olyan közel a vízhez, hogy egy-egy hullám felért a térdéig.

-          Zavarhatok? – ültem le mellé.

-          Nem zavarsz.

-          Én csak látom, hogy baj van, és eléggé zavar.

-          Engem is. – nézett rám félmosollyal.

-          Elmondod, vagy ücsörögjek itt néma társaságként?

Kivette a zsebéből a telefonját, kikereste az érkezett sms-t és odaadta nekem.

„Szia! Tudom, hogy megbeszéltük, és tudom, hogy nem kéne…de írni akartam, hogy tudd, írnék, ha lehetne. Azt hiszem hiányzol. Tudom.”

Egy zavaros üzenet, egy zavaros lelkületű lánytól. Ex barátnő, vagy egy lány, aki szeretne jelenlegi barátnő lenni csupán?

-          Molly. – kezdett bele a magyarázatba Gus, amint leolvasta az arcomról, hogy elkél.

-          Volt barátnő?

-          Alakult valami. De most jön az, amiért sokan baromnak tartanak, sokan a vállamat veregetik.

-          Ezek szerint te szakítottál.

-          Egyszerűen nem ment. Tudtam, hogy halálosan bele tudnék szeretni, de tudtam azt is, hogy ez nem passzol az életemhez. Nézd meg Georgot, szenved mikor nincsenek együtt, amint van egy kis szabad ideje, már azon kattog, mit csinál otthon Alyssa. Nekem ez nem menne. És még nem jutottunk el arra a szintre, hogy ezt elvárjam tőle is.

-          Tehát közös megegyezés?

-          Egy buliban ismertem meg otthon és azonnal az ujja köré csavart még mielőtt leszólítottam. Másnap már találkoztunk és meg akartam ismerni. Talán rosszul tettem, hisz tudhattam volna, hogy nem kéne. Két hétig voltam még otthon és rengeteg időt töltöttünk együtt. Gondoltam rá, hogy talán menne, de akkor derült ki hogy Alyssa megcsalta Georgot, míg legutóbb távol voltunk, és nekem elkattant az agyam. Véget akartam vetni mindenképp annak, ami köztünk volt. Felhívtam, átjött és leültünk megbeszélni. Én észérvekkel álltam elő, ő pedig csak hallgatott. Én soroltam, miért nem menne, ő pedig felállt és azt mondta, azért megy el, mert egyetlen egyszer sem mondtam, mi az, ami miatt mehetne. Azt mondta, ég veled és elment.

-          És hiányzik.

-          Már hiányzott, mikor kiment az ajtón.

-          És te is neki ezek szerint.

-          Nem tudom, mit kéne hinnem erről. Tegnap volt a születésnapja és írtam neki.

-          Tehát te kezdted.

-          Nagyon úgy fest.

-          Figyelj, nem kell Alyssát venned alapul. Az a csaj eléggé kiakasztott, úgyhogy most ne is essék szó róla, de figyelj ide. Látod Georgot, mikor telefonon beszélnek? Látod őt, mikor tudja, hogy indul haza hozzá? Láttad, mikor Alyssa itt volt egyetlen napot? Nem tudom, lehet én vagyok a túlérzelgős, de nem éri meg? Nem gondolod, hogy ez a Molly nyújthat neked olyat, amire szükséged van és megéri érte minden áldozat? Soha ne általánosíts, soha ne hasonlíts össze két nőt. Ne tedd, hisz értelmetlen, én mondom neked.

Tudtam, éreztem magamon, hogy felpörögtem. Ideges lettem ettől a helyzettől, Alyssa és Georg helyzetétől és az enyémtől is.

-          Ha úgy érzed szeretni tudnád, akkor mi tart vissza? Ne csináld ezt, rengeteg ember él szerelem nélkül, mert bátortalanok vagy elüldözik maguk mellől a lehetőséget.

-          Fogalmad sincs milyen a mi életünk.

-          Igazad van, ezt nem tudom. De ahogy most itt ülsz és amilyen szomorú a szemed, mióta megkaptad azt az üzenetet, az nekem bőven elég.

David felé fordult mindkét ikerfél.

-          Ezek tényleg veszekszenek?

-          Nekem is úgy tűnik. – nézett ránk, és habár nem hallottak minket tisztán, azért azt ki tudták venni mind a testbeszédünkből, mint a néha-néha hangosabban szűrődő hangokból, hogy ez bizony egy vita lehet. – És a húgom most fogja minden dühét kitölteni szerencsétlen Gustavon, ha nem avatkozunk közbe.

-          Biztos kéne? Min vitázhatnak? Semmi komoly téma nem lehet. – próbálta inkább lenyugtatni Davidot, de korántsem azért mert őt annyira érdekelte az ügy, inkább ücsörgött volna tovább, szemezve a privát bulira kapott pultos lánnyal.

-          Na sziasztok. – ült is le közénk David, Bill pedig őt követve, mellettem foglalt helyet.

-          Miről folyik a társalgás? – kérdezte.

-          Semmiről. – vágtuk rá szinte egyszerre, hasonló hanglejtéssel, elnyomni próbálva az izgatottságot.

-          Na min veszekedtek? – ült le mégis közénk Tom az italával. – Menyasszony. – magyarázta értetlenül ránéző öccsének.

-          Erkölcseid nőttek haver? – értetlenkedett Gus.

-          Hehe. Na min vitáztok? Molly írt ugye?

Arra gondoltam, a fiúknál miért ilyen egyszerű? Látják, hogy ki van bukva, de inkább egyedül hagyják. Később odamennek hozzá és tolakodóan érdeklődnek, kicsit sem leplezve, hogy egyébként annyira nem érdekli őket a téma. Ezt csinálták Billel is, ezt csinálták Georggal és most Gustavval is. Nekem ilyen barátok nem kellenének… vagy mégis? Ha belegondolok, talán tényleg ez a dolguk. Fogalmam sincs. Mindenesetre felálltam és elsétáltam.

-          Hé, mi a baj? – futott utánam jó pár méter után Bill.

-          Semmi. Nem értelek titeket.

-          Miért?

-          Leszarjátok egymást, gúnyolódtok egymás érzésein és úgy tesztek, mintha ez a világ legnormálisabb baráti cselekedete lenne.

-          Fogalmad sincs milyen…

-          Ki ne mond. – tettem a szájára a kezem. – Gustavtól is szarul esett. Lehet, hogy nincs fogalmam, de akkor mond el.

Megfogta a kezem, és óvatosan hámozta le arcáról.

-          Állandóan együtt vagyunk. Tudjuk, ha igazi nagy baj van, fordulhatunk egymáshoz. De ezt a végső esetben tesszük. Nem terheljük a másikat a saját gondunkkal, amíg meg tudunk birkózni vele.

-          Nekem ez nem menne.

-          Látom. Az egyik percben velem vagy, hogy ne legyek befordult, a másikban Georg öröméért intézkedsz, a harmadikban pedig Gustavval veszekszel.

-          Utálom, ha valakinek valami megadathat, de nem él vele.

-          Ezt hogy érted?

-          Ott van Molly, aki Gustav elmondása szerint fantasztikus lány, szeretni tudná, sőt már most is szereti. Tudod milyen kiváltságos érzés lehet önzetlenül szeretni valakit? Ő megtehetné, mert megtalálta azt a valakit. De gyáva hozzá.

-          Megint felhúztad magad. – mosolygott rám édesen.

-          Ne szórakozz velem.

-          Te nem találtad meg?

-          Mit?

-          Azt a valakit? – nézett egyenesen a szemeimbe, amitől úgy éreztem magam most, mint aki alatt repedezik a föld, kis vájatokat hagyva, hogy utána megnyíljon és elnyeljen örökké.

-          Nem keresem. – suttogtam, habár fogalmam sincs miért.

-          Megértelek. Mármint, hogy haragszol rá ezért. Ha én megtalálnám azt a valakit, nem állhatna elém akadály. De mások vagyunk.

-          Nagyon mások. – bólogattam egyre közelgő arcával szemben.

-          Fogalmam sincs, mit csinálsz velem. – szólt hozzám pár centire tőlem. – De érzem, hogy szükségem van rád.

Bólogattam továbbra is, teljesen elvarázsolódva.

-          Igen. – rántottam ki magam hirtelen a lila ködből és hátráltam kicsit.

-          Mi igen? – nézett rám kíváncsian.

-          Azt kérdezted tartjuk-e a kapcsolatot, ha hazamegyünk. Igen, tartjuk. Szeretném. Már akkor is ezt kellett volna válaszolnom, de megőrjítesz, hogy sokkal higgadtabb és felnőttebb vagy nálam néha.

Elmosolyodta magát újra, de most az eddig tapasztaltabbaknál sokkal szélesebb mosoly ült ki arcára. Megint közelített, majd karjaiba zárt.

Szorosan ölelt és én is őt, miközben azt hajtogattam magamnak: „ez csak munka, ez a munkád Viki és semmi több…”