71. rész. Megcsináltuk! Megcsináltam!

Bocsánatot kértem Gustavtól a dühkitörésemért, ő pedig azt mondta, köszöni és ha hazaértünk, bemutatja nekem Mollyt. Ebből azonnal két dolgot leszűrtem. Az egyik, hogy találkozni akar a lánnyal, ami ugye nyilvánvaló, a másik pedig, hogy a kis oktatóbeszédem hatott rá. Szuper, egész belejöttem. Most már csak az ikreket kell boldoggá tennem és életük legklasszabb albumát hozzák össze. Megmondom őszintén az előzőeket sem hallottam, de erre most kíváncsi vagyok.

A meggondolatlan majdnem csókunk, baráti ölelésbe vált inkább és most már kezdtem saját magam megőrjíteni a gondolataimmal. Jó érzés tudni, ha ő akarja, persze én nem akarok semmit. De ha ő nem akarja, ő viselkedik felnőttként, az összezavar.

Nem lett hatalmas ivászat, senki nem aljasodott le, inkább kellemesen, néha elcsukló hanggal, összegubancolódott nyelvvel beszélgettünk.

Reggel korán keltünk, megbeszéltük, hogy szétnézünk kicsit, az ikrek megmutatják nekünk a szigetet. Mire gondoltam én ezalatt? Fürdőruhámra lenge rucit veszek, mezítláb, napszemüvegben csoszogok a homokban, néha-néha belemártózva a hűsítő tengerbe.

Mire gondoltak ők ezalatt? Bérelt hajón koktélozni, kikötni valahol, ugrabugrálni a vízbe, ebédelni a sziget másik felén, majd este hazajönni. Mind szép és jó tényleg… de hajó? Mély víz? Nem Vikinek való. Nagyon nem. Az ideút hosszú hajókázása még mindig rossz emlék, a mély víztől meg gyerekkorom óta félek. Alapszabály, hogy nem megyek nyílt víz olyan szakaszára, ahol nem ér le a lábam úgy, hogy legalább a hónaljam már kint legyen a levegőn.

-          Ne. – néztem Billre könyörgő szemekkel, mikor reggel az apartmanomnál közölte a tervet.

-          Miért? Meglátod nagyon jó lesz. Távol mindentől szórakozunk egy jót.

-          Távol a biztonságos szárazföldtől.

-          Nem szeretnél? – szomorodott el. – Nem muszáj.

-          Na mit hallok. – csatlakozott Tom is. – Nem akarsz jönni?

-          De. – vidítottam fel gyorsan Billt kijelentésemmel, felvettem a napszemüvegem és elindultam bátyám után a partra.

Tudtam, hogy szörnyű lesz, de azt is tudtam, sokkal önérzetesebb vagyok én annál, hogy bevalljam Tomnak mennyire rettegek. Akármi történjen, én ugyan nem adom meg neki a lehetőséget egy amolyan Tomos gúnyos „nem baj te csak egy csaj vagy” vigyorra.

-          Hogy fogod bírni? – suttogta mosolyogva bátyám, mielőtt felsegített a mólóról a hajóra.

-          Túlélem.

És tényleg úgy véltem, hogy túlélem, hisz egy hajókázásba nem sanszos, hogy spontán belehalok. A hányingert majd leküzdöm, és nem ugrabugrálok a vízbe.

Nos, szerencsére az elején még a parthoz viszonylag közel hajókáztunk, mivel Tom közölte, van egy kis meglepetése. Bill láthatólag azonnal tudta mi az, de mikor ránéztem, nem volt hajlandó szemkontaktussal elárulni, hogy nagyjából mire készüljek. Viszont mereven egy irányba bámult, így én is azt tettem. A vízből kimagaslott egy hatalmas szikla.

-          Onnan, és onnan lehet ugrani. – magyarázta mutogatva Tom. – Alulról a gyávák, felülről a férfiak. – közölte és azonnal kibújt fehér pólójából.

-          Ugrani akarsz? – vonta kérdőre David.

-          Naná. Ki nem hagynám. Ki tart velem a csaj öcsémen kívül?

Nem jelentkeztünk. Én csak bámultam a sziklát, bámultam a magasságot, bámultam a hullámokat, amik egyre hangosabban csapódnak a szárazföldnek és földbe gyökereztek a lábaim.

-          Oó van még egy csaj. – kezdett azonnal gúnyolni Tom.

-          Nemet mondtam? – kérdeztem vissza.

-          Hát úgy látom, arra készülsz.

-          Tudod mit? – vettem erőt magamon, és én is kibújtam a ruháimból. – Miért ne?

-          Komolyan hugi?

-          Egyszer élünk. – közöltem egy hatalmas sóhaj után.

-          Ez a beszéd! – kiáltotta Tom és egy jól irányzott fejessel ugrott a vízbe.

Ahogy úszott a szikla felé, arra gondoltam, átveszem a kapitánytól az irányítást és teljes gázzal nyomulok vissza a biztonságos apartman felé. Mikor kimászott a vízből, örömmel láttam, hogy eddig nem esett semmi baja, majd eltűnt a sziklák mögött.

-          Hátul van egy feljáró. – magyarázta Bill.

-          Te sosem ugrottál?

-          Én? Ennél nagyobb őrültséget soha… - ekkor félbeszakította mondandóját a szemembe nézve.

Egyértelműen látszott rajtam, hogy félek. Félek? Rettegek!

Most komolyan Tom miatt végigcsinálom? Komolyan ennyire számít nekem, hogy ne égjek be ezelőtt a kis csapat előtt?

Tom hangosan kiabált, amikor felért a szikla tetejére, majd egyetlen szempillantás alatt már el is rugaszkodott és repült egyenesen a habok közé. Félelmetes volt, de mégis olyan felszabadító érzésnek tűnt. Hosszú másodpercekig nem jött újra felszínre, de mikor végre felbukkant…

-          Na mi van, meggondoltad magad?

-          Hülye. – dörmögtem, de ezúttal rá és magamra is értettem.

Óvatosan lépteltem a hajó széléhez és a lépcsőn lépdeltem le a vízbe. Mielőtt elengedtem végleg a hajót, Bill szemébe néztem. Úgy láttam, most jobban aggódik, mint én.

-          Ne nézz le, csak ugorj. – adott tanácsot Tom, félúton, majd ő hajó felé én pedig a félelmem felé vettem az irányt.

Hatalmas megkönnyebbülés volt kimászni a partra. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban és úgy döntöttem, nem nézek fel, inkább csak felsétálok, aztán ugrok és visszaúszok. Így kéne felfogni az egészet.

-          Fogadok, hogy nem ugrik le. – kezdett tétet alapozni Tom.

-          Tuti nem. – csatlakozott David. – Retteg a nyílt víztől, a magasságtól és a zuhanástól.

-          Akkor miért? – értetlenkedett Bill.

-          Nyilván nem akar ő is csaj lenni, mint te öcsi.

Ott a magasban apró bizonytalan léptekkel közeledtem a perem felé és szentül meg voltam győződve már arról, hogy ez az ugrás meg fog hiúsulni. Remegtem kívül belül, és itt most már inkább hallgattam volna Tom gonosz kacagását.

Lehunytam a szemem és mély levegőket vettem, mikor megtettem az utolsó lépést. Hirtelen egy kéz csúszott az enyémbe… meg kellett volna ijednem vagy legalább lepődnöm, de tudtam, éreztem, hogy ki lehet az. Ujjaimat körbe fontam ujjain és rámosolyogtam.

-          Háromra? – kérdezte én pedig hangtalanul bólogattam.

Láttam, hogy fél, tudtam, hogy ezt ő sem csinálná hobbiból. De itt volt velem és ez olyan adrenalin löketet adott, hogy tudtam, most már nincs hátra csakis előre… csakis lefelé.

-          Egy. – számolt végig a szemembe nézve.

-          Kettő. – suttogtam.

-          Három. – mondtuk ki az utolsó számot egyszerre, előrefordultunk és elrugaszkodtunk.

A zuhanás pár másodpercig tartott, semmit nem lehetett hallani csak a saját sikításunkat. Markoltuk egymás kezét, majd talppal érkeztünk a vízbe. Hirtelen magamra maradtam és csak törtem lefelé. Tudtam, mi jön. Most lefelé hajt a lendület, majd valahogy fel kell evickélnem.

Ahogy kiértem a vízből hatalmas levegőt vettem és azonnal Billt kerestem. A semmiből jelent meg mögöttem, felé fordultam és egész testem átjárta a boldogság, amit meg akartam osztani vele.

-          Megcsináltuk! Megcsináltam! Bill, ez… ez valami fantasztikus volt. ez…ez… - nem bírtam a szavakkal, nem bírtam az érzelmekkel, megcsókoltam.

Egy apró, ám lényegre törő csókot adtam a szájára, majd hátráltam.

Egyenesen a szemembe nézett, meglepődve, majd mindkét kezét az arcomra téve húzott magához és megcsókolt. Szenvedélyesen, de mégis gyengéden…