76. rész. Az öcsém lázad.

Daviddal előbb a kajás részleget támadtuk be, hisz már a taxiban hangosan korgott szinkronba a gyomrunk.

Összeszedtük a legszimpibb kinézetű különlegességeket, helyi specialitásokat, és egy padhoz ültünk le magunkba diktálni a lehető legtöbb kóstolnivalót.

Davidnak furcsa mód ma most először csörgött a telefonja, de ennél is érdekesebbnek találtam azt, amiről beszélt:

-          Eljöttünk. --- Tom tudja. --- Persze, mehettek, de látni akarom mindet mielőtt elviszed. --- Ma este. --- Csörgök. --- Kössz, szia.

-          Ez meg mi volt?

-          A szokásos nyaralós fotókért felelős pasi.

-          Azért jöttünk el, hogy őket tudják fotózni?

-          Igen.

-          David, csak azért töltöm veled a napot, hogy nehogy rajta legyek egy fotón az ikrekkel?

-          A Georgos ügy is elég nagy port kavart, nincs szükség még egyre az album megjelenése előtt.

-          Milyen Georgos ügy?

-          Nem túl sok pozitív visszajelzés érkezett a nagy szerelmi vallomásra.

-          Miért érzem úgy, hogy rám akarod kenni?

-          Magamtól eszembe nem jutott volna…

-          David. – szóltam rá, és minden erőmmel azon voltam, hogy higgadt maradjak. – Két fontos dolgot hagy mondjak. Az egyik egy kérés. Kérlek, mond, hogy nem csak ezért hívtál el magaddal.

-          Persze, hogy nem. Hugi, én szerettem volna veled lenni, de te pedig értsd meg az én helyzetem.

-          A másik dolog. – engedtem el fülem mellett újbóli magyarázkodását. – A Georgos ügy, ahogy te hívod, boldoggá tett két embert, de közülük is azt, aki számodra állítólag fontos. Nem rám kell fogni, hogy nem pozitívak azok a bizonyos visszajelzések, hanem a hülye libákra, akik ezért hisztiznek.

-          Nyugi már. – próbált halkan visszafogni, mert körülöttünk mindenki minket bámult már.

A két külföldi megjött, és idegen nyelven vitáznak. Ha nem is értettek semmit, legalább arra vártak, mi lesz a végkifejlet.

De én irtó dühös lettem már megint. Igen, hirtelen haragú vagyok, de utálom, mikor kihasználnak, átvernek, félrevezetnek és főleg ha ezt pont a saját bátyám teszi… jó kedvem volt és szerettem volna hasonlóképp tölteni a napot, mondjuk Billel, ha már ez az utolsó napunk itt. De én eljöttem vele és mint kiderült csakis azért, nehogy meg kelljen magyarázni egy esetleges fotó után, hogy én David húga vagyok… szánalmas. Nevetséges és gusztustalan. Ahogy soroltam magamban a jelzőket egyre idegesebb lettem.

-          Most hova mész? – kért számon, ahogy felálltam.

-          Nem tudom. El.

-          Ugyan már hugi.

-          Nem David, elegem van.

-          Figyelj, oké fasz voltam, de…

-          Hagyj békén. Tényleg.

-          De…

-          Nyugi. Nem megyek vissza oda, amíg a srácok pózolnak.

Na ehhez aztán pláne nem volt kedvem. Egyedül tölteni a napot. Istenverte lúzer vagyok, ha a bátyámról van szó. Állandóan befürdök vele, mindig túlértékelem az érzéseit… ez, ami itt van, csak munka neki, és semmit, de semmit nem képes elé helyezni. Még engem sem. Leszarja, hogy elrontotta ezt a napot, leszarja, hogy megbántott, csakis az a lényeg, hogy egy szánalmas tinimagazin nehogy leközöljön egy fotót, amin látszódik egy lány a srácok között. Mert akkor aztán lesz nemulass. Ez gáz. Gáz lehet így élni. Ott pózolnak, úgy tesznek, mintha lesi fotós lenne a környéken, akiről nem is tudnak. Erre megy az utolsó napjuk java része ahelyett, hogy végre nem dolgoznának.

Na a fenéket hagyom én ezt. Pont elég dühös vagyok Davidra és pont eléggé van kedvem lázadni a rendszer ellen. Na és persze pont eléggé szeretnék most inkább Billel lenni, mint bárki mással. Ez az utolsó nap, hogy ezt kihasználhatom még mielőtt hazatérünk és neki kell állnom gondolkodni, értékelni, ép ésszel áttekinteni a dolgokat. Ma még lehetek spontán, ma még hanyagolhatom a következményeken való merengést.

Azonnal tárcsáztam a számát.

-          Igen? – vette fel nagy nehezen.

-          Gyere ide.

-          Tessék?

-          Gyere be hozzám a városba, töltsd velem a napot.

-          Dolgom van. – vágta rá szomorúan.

-          Tudom. De nem érdekel. Te is velem akartál lenni.

-          Naná, de David?

-          David elmehet a francba. Menjen fotózkodni helyetted.

-          Húsz perc múlva a taxiállomáson.

-          Várlak.

-          Sietek. Szia. – tette is le.

-          Hova mész te? – érdeklődött Tom.

-          Vikihez a központba.

-          És a fotózás?

-          Ő hívott fel, azt mondta, velem akarja tölteni a napot. Ez már önmagában is bőven elég, de összeveszett Daviddal és azt hiszem, szüksége van rám.

-          David ki fog borulni.

-          Gyakran előfordul. Viszont Vikivel nem lesz több alkalmam itt eltölteni egy napot kettesben.

-          Az öcsém lázad.

-          Na húzz el haver, biztos van már pár kép, amit fel tudnak használni. – csatlakozott Gustav is.

-          Sziasztok. – pattant ki a jakuzziból, berohant az apartmanjába és nagyjából öt perc múlva felöltözve, útra készen sietett a megrendelt taxija felé.

Nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy ezt a találkozót nem csak David idegesítése miatt hoztam össze. Talán csak Davidnak akarom bebizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki kiszúrhat a másikkal, ha akar.

De amint megláttam Billt kiszállni a taxiból, ahogy elindult felém fülig érő mosollyal, sugárzó tekintettel, őszinte szeretetet sugározva, már rég nem érdekelt a hülye bátyám. Már csak az érdekelt, hogy ezt a napot úgy fogjuk eltölteni, hogy senki nem zaklathat minket.

-          Szia. – puszilt arcon, mikor odaért.

-          Gyors voltál.

-          Mondtam, hogy sietek. Mi történt?

-          David egy önző seggfej. – vontam meg a vállam teljes nyugodtsággal, mivel én úgy éreztem, a világ egyik legtermészetesebb dolgát mondtam épp.

-          Mit csinált?

-          Annyi elég, hogy csak azért akarta velem tölteni az egész napot, hogy nehogy rajta legyek egy fotón veletek?

-          Íí… - húzta el a száját együttérzően.

-          Mindegy, hagyjuk is.

-          Mindenesetre most visszavágsz neki.

-          Ugye tudod, hogy…

-          Egy pillanatig sem gondoltam. – nyugtatott meg. – De ha így lenne, akkor is benne vagyok.

-          Köszönöm. – öleltem át, ő pedig szorosan átfonta karjait a derekamon, míg én fejemet mellkasán pihentettem.

-          Utálom, ha rossz kedved van.

-          Ha a bátyám közelében vagyok, gyakran előfordul.

-          Nem sokra mentetek ezzel a pár héttel.

-          Ezt hogy érted? – toltam el magamtól hirtelen.

-          Arra gondolok, hogy azért jöttél velünk, mert újra közel akartatok egymáshoz kerülni a hosszú kihagyás után.

-          Ja, hát az nem jött össze. – ismertem el.

-          És ha most holnap reggel hazamegyünk mi lesz?

-          Fogalmam sincs Bill, nekem már kicsit sok ez az egész.

-          Kettőnkre értettem. Van köze Davidnak hozzánk?

Ahogy azt mondta, kettőnk, ahogy kimondta, hozzánk… annyira tetszett, annyira jó érzés futott át a testemen.

-          Semmi köze kettőnkhöz. Az csak a mi dolgunk.

-          Szóval most már nem kell megkérdeznem, hogy ha hazamegyünk felhívhatlak-e néha, hogy lássalak?

-          Nem tudsz majd levakarni magadról, ha hazamegyünk. – mosolyodtam el magam.

Édesen nézett rám, olyan legbelülről jövő szeretet áradt a tekintetéből. Boldog volt. Nagyon ritkán láttam ilyennek, de valahogy mindig én értem el.

Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam.