85. rész. Meglepi.

Kellett pár nap, mire úgy éreztem, kibuliztam magam egy kicsit és mire le tudtam állítani Nicket is a minden este húzzunk el valami partiba mániájáról. És ez a pár nap arra is kellett, hogy legyűrjem a büszkeségem, és lefixáljak egy találkozót a bátyámmal.

„Szia. Mikor zavarhatjuk le azt az iszonyú fontos beszélgetést?” – pötyögtem is azonnal az üzenetet, amint felkeltem.

Sokkal hamarabb válaszolt, mint gondoltam volna. Hogy pont ott volt a keze ügyében a mobilja, vagy nagyon várta már ezt az üzenetet, nem tudom.

„Nekem akár ma is jó. Egy óra múlva nálam?”

Ebből a válaszból viszont az utóbbira következtetnék.

-          Annyira nincs kedvem veszekedni.

-          Nem is kell. Mond el neki, hogy megbántott és haragszol, de most már végig fogod csinálni.

-          Ismerem a mi beszélgetéseink pontos menetét.

-          Nyugi. Öltözz és menj. Legyél te az okos és ő a szamár. De azért érezze, hogy nem ő irányt.

-          Jaj Tina, mi lenne velem nélküled?

-          Ne essünk túlzásokba. – mosolygott. – Imádlak te nő.

-          Én is. – pusziltam meg, kipattantam az ágyából és mentem a fürdőbe.

Késtem. Persze, hogy késtem, ezt nálam hamar meg lehet szokni.

-          Szia. – nyitott ajtót David még mielőtt kopogtattam volna.

-          Szia. – néztem a szemébe, hogy érezze ennél több kontaktust nem szánok a köszönésre.

-          Gyere be. – invitált, én pedig nem haboztam tovább, bementem és leültem a kanapéra.

-          Kérsz valamit inni?

-          Beszéljünk, oké? Csak beszélünk és már itt sem vagyok.

-          Tudom, paraszt voltam és megbántottalak, már nem tudom visszacsinálni.

-          Nem számít. – hökkentettem meg ridegségemmel.

-          Te és Bill…

-          Ahhoz nincs semmi közöd. Nem azért vagyok vele, hogy téged idegesítselek.

-          Tehát együtt akarsz maradni vele?

-          David, hagyjuk a magánéletem.

-          Csináld végig.

-          Mit?

-          Amire megkértelek hetekkel ezelőtt, és ami annyira jól is ment.

-          Ha nem szólsz bele a dolgainkba.

-          Te vagy az adu a saját kezedben. Sokkal többet elértél, mint amire számítottam, és muszáj, kellesz Billnek ahhoz, hogy befejezze az albumot. És ahhoz, hogy boldog legyen. – lepett meg most ő ezzel a hozzáfűzéssel.

-          Nahát. Csak nem érdekel Bill lelkivilága?

-          Ne gúnyolódj. Maradsz vagy nem?

-          Maradok. – pattantam fel.

-          El is mész?

-          Van még dolgom.

-          Holnap reggeltől stúdióba vonulnak, majd elviszlek hozzájuk.

-          Köszi, majd megtalálom szerintem más módon is.

-          Most tényleg ez lesz?

-          Szia. – búcsúztam és már ki is mentem az ajtaján.

Elintéztem még egy nagyon fontos telefont, beugrottam egy boltba kellékekért és már mentem is tovább.

-          Na öcsi, én leléptem.

-          Hova mész?

-          Georg ma végre hajlandó kimászni Alyssa ágyából. Elmegyünk valahova iszogatni.

-          Értem. – fordult vissza a tévé felé.

-          Ne legyél már annyira elkenődve.

-          Oké. Érezd jól magad.

-          Maradjak?

-          Dehogy. De azért köszi.

-          Na jó légy öcsi.

Abban a pillanatban, ahogy leparkoltam, már meg is láttam Tomot.

-          Na szia. – jött oda, mire kiszálltam.

-          Szia.

-          Nem sejt semmit. A tévé előtt unja épp halálra magát.

-          Kössz Tom.

-          Na jók legyetek. – puszilt meg. – Az öcsémnek üzenem, hogy reggel a stúdióban találkozunk.

-          Átadom.

Kivettem a kocsiból, a vásárolt holmit és már mentem is fel a lakásukhoz. A kopogásom és az ajtó nyílása között viszonylag sok idő telt, el de az az őszinte mosoly, ami Bill arcán jelent meg, amint meglátott… mindent felülmúlt.

-          Meglepi. – mosolyogtam végigmutatva magamon.

Nem habozott sokáig meglepetésem lereagálásával, azonnal kezei közé fogta arcomat és puha ajkait az enyémre nyomva csókolt gyengéden.

-          Csak nem hiányoztam?

-          Iszonyúan hiányoztál. – nyomta csukott szemmel homlokomnak homlokát én pedig újra arra a szóra gondoltam, amit más embernél nem nagyon, nála viszont őszintén szívből és elég sokszor gondolom… édes.

-          Te is nekem. – sóhajtottam, amint elhagyta számat az önkéntelen vallomás.