89. rész. Ígérd meg, hogy…

Bill ült ott a hátsó ülésen és egy szál rózsával – kívül halvány rózsaszín szirmok, amelyek befelé óvatosan és gyönyörűen zöldbe mennek át – a kezében szállt ki hozzám.

-          Szia. – nyújtotta át mosolyogva.

-          A kedvencem. – bólogattam elismerően.

-          Ráhibáztam. – puszilt arcon büszkén.

-          Köszönöm.

-          Gyönyörű vagy.

-          Nem túl jó az időzítés. Dolgozom ma.

-          Igen, tudom.

-          Már itt kéne lennie a kocsinak.

-          Már itt is van. – mutatott a mögötte álló fehér limuzinra.

-          Mi van?

-          Velem randizol ma. Mondtam, hogy egyszer letesztelem.

-          Te nem vagy normális. – nevettem el magam.

-          Miért? Te dolgozol, nem vesztesz rajta, én pedig veled lehetek. Ez jó mindenkinek.

-          Basszus. – hitetlenkedtem.

-          Nem örülsz?

-          De. Nagyon örülök, csak sokkot kaptam, azt hiszem.

-          Jóféle sokkot? – bújt közel hozzám és homlokát az enyémhez nyomta.

-          Van időm eldönteni?

-          Persze. – jelent meg ismét az a gyönyörű kis mosolygödör arcának jobb oldalán. – Hosszú út áll előttünk. – apró csókokat nyomott ajkaimra és betessékelt a kocsiba.

Beszállt utánam és jelzett a sofőrnek, hogy indulhatunk.

-          Hova megyünk?

-          Hát nem olvastad a faxot?

Összetettem a dolgokat és nagyon nem jó következtetésre jutottam. Ahogy néztem rá, valószínűleg kiolvasta tekintetemből.

-          Magdeburgba megyünk.

-          Az legalább két óra.

-          Tudom.

-          De várj. Miért pont oda megyünk?

-          Mert ott laknak a szüleim.

-          Állj! – kiáltottam előre, de a vezető ülésen helyet foglaló pasas nem igazán hallgatott rám. – Bill, mondd neki, hogy álljon meg.

-          Sam, légy szíves. – szólt hozzá kissé nyugodtabb hangnemben, mire a pasas lefékezett.

-          Ugye nem akarsz tényleg elvinni egy másik városba a szüleidhez?

-          De igen.

-          Az nem fog menni. – bólogattam és a kilincs után nyúltam.

Enyhe pánikroham jött rám, a levegőt fullasztónak éreztem és ebben a pillanatban bárhol máshol szívesebben lettem volna.

-          Várj már. – tette kezét a kezemre, hogy megakadályozza szabadulásom. – Most mi a baj?

-          Mi a baj? – kérdeztem vissza szinte egy egész oktávval felemelve hangomat. – Te nem érzed túl, hogy is mondjam, korainak? Én nem vagyok az a lány, akit illedelmesen bemutatnak anyucinak, aki majd áldását adja a kapcsolatunkra. Azt hittem ezt azért már tudod rólam.

-          Nem gondoltam, hogy ez ilyen nagy dolog. Anyu felhívott, hogy vacsizzak ott, én pedig meséltem rólad és közölte, szívesen lát.

-          Ja, ez ilyen egyszerű. Kisestélyiben feszengek idegen emberek előtt, akik utána majd kibeszélik mennyire illek hozzád. Bocs, de ez nekem nem menne. – ráztam le kezét a kezemről és végre nyílt az ajtó, végre szabad levegőn voltam.

-          Azzal a másikkal elmentél volna? – pattant ki utánam.

-          Milyen másikkal?

-          Akivel azt hitted, ma randizol. Neki elmentél volna a szüleihez úgy tenni, mintha egy pár lennétek?

-          Bill, ez a munkám része.

-          Ne Billez.

-          De Billezek basszus! Ne mond meg, hogy mit tehetek és mit nem!

Láttam rajta, hogy kicsit túlzásba viszem, és nem nagyon tudja felfogni, mi is történik most valójában. Ennyire nem rághatok be egy ilyen dolog miatt…

-          Nem randizom veled pénzért, és nem vagyok még felkészülve a családodra. – közöltem cseppet megenyhülve.

-          Azt hittem, jó ötlet lesz.

-          Sajnálom, nem lett az. Függetleníteni szeretnélek a munkámtól, sőt hidd el te vagy a legszerencsésebb ember a földön, ha én nem mutatlak be az én családomnak. David már önmagában eleve több, mint amit el kéne viselned.

-          Ne haragudj.

-          Kértelek, hogy haladjunk lassan. Hozzám türelem kell és az átlagosnál nagyobb tolerancia.

-          Elszúrtam.

-          Én is. A látszat alapján nem voltam túl egyértelmű.

-          Most lekezelő vagy velem, holott ez nem vezet semmi jóra.

-          Ne oktass légy szíves.

Tudtam. Ismerem magam. Egy valamivel lefelé húz, onnantól már csak apró léptek választanak el attól, hogy a mélybe zuhanyjak elveszítve az irányítást. Ugrom mindenre és nehéz kontrolálni.

-          Most hová mész? – kérdeztem, mikor láttam, hogy készül visszaszállni az autóba.

-          A szüleimhez. Megígértem, hogy elmegyek és jobb is, ha indulok, mert nem szeretnék jobban összeveszni.

Leráz és faképnél hagy… szomorú, mert meglepetést akart és én lealáztam. Francba!

-          Bill! – szóltam utána.

-          Tessék?

-          Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy jópofizzak vagy gyerekkori idétlen mesékkel rukkoljak elő.

Első látszatra összezavarodott.

-          Édesanyád Simone, a férje Gordon, a kutyád meg…

-          Scotty. – segített ki a fejemben lévő kavalkádból mosolyogva.

-          Még valami. – állítottam meg őt, mielőtt elég közel ért volna hozzám.

-          Mi az?

-          Ugye Tom nem jön?

Bólogatva mosolygott tovább, átkarolta a derekam és megcsókolt.

-          Gyönyörű vagy. – suttogta.

-          Ezt már mondtad.

-          Kezdjük előröl. – vette ki a kocsiból a már átadott virágot és újra felém nyújtotta. – Szia.

-          Elképesztő vagy.

-          Te hozod ki belőlem.

-          Köszönöm. – vettem el a gyönyörű rózsát és szorosan átöleltem Billt.

Csatát vesztettem. Hogy dühít-e? Egyelőre nem. Hogy hány csatából vagyok még hajlandó előbb távozni? Fogalmam sincs.

Nekem is változnom kell, ha cserébe annyi mindent elvárok. Bill nem egy bunkó tipikus pasi. Gyűlölöm elszomorítani és fáj megbántani. De jó ezt érezni!