90. rész. Szeretlek!

Az autókázás Magdeburg felé nem tűnt két órának. Közel sem. Irtó hamar elrepült az idő Billel kettesben. Nem hozta szóba sem a reggeli viselkedésem, sem a telefonos beszélgetésünket, ami egyértelműen nem volt túl normálisnak mondható. Nem beszélt tovább erről a mostani kis incidensről sem. Ő ezek szerint amolyan halkan megbúvó, aki kivárja, míg szóba jön inkább, mintsem újra nyílt konfrontációba keveredjen. Jobban szereti a nyugit. Ez viszont velem szemben nagyonis jó taktika.

Elmesélte milyen napja volt, aztán én is elmeséltem neki, milyen volt az enyém. A Nickes résznél nem titkolta megkönnyebbülését. Határozottan örült, hogy ilyen gyorsan át is költöztem Tinához és megvallom, akkor abban a szituációban aranyosnak tartottam gyermekded féltékenységét és egy apró csókkal jutalmaztam.

Scotty… nos vele nem sok időt töltöttem, miután azonnal rám vetette magát, ahogy a kis ház kapuján beléptünk. Próbáltam visszafogni magam, mikor arra gondoltam, hogy a vandonat új nehezen kiválasztott harisnyámnak befellegzett és mielőtt robbantam volna, Bill magához ragadta a kiskutyát és úgy negyed órán át hempergőzött, futkározott és játszott vele. Rég látta és nagyon-nagyon szerette. Idilli kis látvány volt, nekem talán kicsit sok is. Hideg volt, izgultam, ideges voltam a harisnyám miatt és épp kezdtem felfogni, hogy az általam leggyűlöltebb évszaka jött el…

Simone… kedves. Igen, határozottan kedves benyomást kelt a visszafogottsága ellenére is. Magának való nőnek tűnik, és fogalmam sincs kire ütött ez a két tolakodó, önző és dilinyós srác. Szép. Az tény, hogy gyönyörű nő. Bill szemei tőle öröklődtek át a hosszú szempillákkal együtt. Alacsonyabb az ikreknél, de kicsit magasabb nálam. Én vagyok itt a legalacsonyabb, ami azért nem feszéjez már, mert az évek alatt rengeteg olyan helyen, rengeteg olyan ember közt jártam, ahol én voltam a legközelebb a földhöz. Megszoktam, nem vagyok egy égimeszelő. Azonnal itallal kínált a boldog anyuka, amint kibontakozott Bill szerető öleléséből. Feszengve álltam és bámultam körbe a nappalit arra várva, mikor lesz már nem kényelmetlen a csend. Elfogadtam egy pohár pezsgőt, de szívem szerint az üvegre cuppantam volna rá. Ha nem figyelnék annyira az illemszabályokra, már biztos magamévá tettem volna, hogy feldobjam a hangulatot. Simone nem mutatta ki egyértelműen, mit szól hozzám, én milyen benyomást keltettem, de abban biztos voltam, hogy amint kiteszem a lábam a lakásból, ki is mondja. Ha érdekelne a véleménye, úgyis kiszedném később Billből. Neki úgyis elmondja majd, és hát valljuk be, Billt nem nehéz kizökkenteni a szigorú titoktartásából.

Jól főz. Átlag jól. Persze, mindenkinek a saját anyukája főz a legjobban. Bill kedvencét készítette el és ezt rengetegszer meg is említette, egy kis elismerésre várva viszonzásul drága kisfiától, ahogy ő hívta. Agyon becézgette, amitől az első órában falra tudtam volna mászni, a másik órában viszont megtanultam inkább arra figyelni, mit vált ki Billből ez a rengeteg kedvesség. Már tudom, miért olyan érzelmes, miért olyan nyálas – jó értelemben –, és miért olyan szeretethiányos állandóan.

Gordon… a nevelőapa. Én azt hittem, vérszerinti, nem állt a faxon, amit bemagoltam, hogy „csupán” nevelőapa. Na ő igazán az én emberem volt. Sokkal nyíltabb, sokkal jobb kedvű, nem bocsátkozik felesleges érzelemkitörésekbe. Egy rövid ölelés Billel, egy magabiztos, szembenézős kézfogás velem, apró mosollyal a szája szélén. Azonnal szimpi lett. Nem szégyellte sűrűbben újratölteni a poharát és ezzel arányosan az enyémet is, mindennemű tukmálás vagy előzetes megkérdezés nélkül. Nem hagyta, hogy szomjan maradjak, csak mert nem akarok tolakodó lenni, esetleg alkoholistának tűnni. Az első felszabadító szál cigi elszívását is ő ajánlotta fel és büszkén mosolygott reakciómon. Valószínűleg hangosan lehetett hallani azt a hatalmas követ, amit a megkönnyebbülés zúdított le a szívemről. Talán udvariatlannak tűntem, azonnal felpattantam és már vettem is elő a táskámból a cigimet és az öngyújtómat. A „kisfiam, ugye te nem dohányzol?” költői kérdésre Bill egy egyértelműen kamu „dehogy anyu” válasszal felelt, én gúnyos vigyorral néztem rá, majd elhagytam a házat Gordon kíséretében.

A fiatalos, sportos, jófej nevelőapuka még azt is jobban vette, mikor az ötévnyi korkülönbségre fény derült. Nem zavartatta magát, hátba veregette Tomosan Billt, majd át is siklott a témán gyorsan. Simone már kicsit visszafogottabban véleményezte. A meglepődés pillanatnyi lefagyást eredményezett, majd óvatosan közölte, nem nézek ki annyinak.

Hogy ez egy anyuka szájából pozitívum, vagy negatívum, azt mindenki döntse el magának. Én úgy döntöttem, lehet akármelyik.

-          Túlélted. – puszilt bele a nyakamba Bill már a limuzinban ülve hazafelé.

-          Nem volt vészes.

-          Rosszabbra számítottál? – reménykedett.

-          Pont ilyenre számítottam. De jó fejek voltak.

-          Szerintem tetszettél nekik.

-          De ez ugye nem szempont ránk nézve, úgyhogy feleslegesen is beszélünk róla.

-          Te nagyon utálod a formális dolgait egy kapcsolatnak.

-          Mindent elrontanak, mindent erőltetetté tesznek és elveszik a kapcsolat szabad megélésének lehetőségét. Én azt szeretem, ha csak ketten vagyunk és minden más le van tojva.

-          Hm. Ez tetszik.

-          Ezt most már elszúrtad. – fordultam el megjátszott daccal.

-          Hé, szerintem ennyit megérdemeltem. A bátyáddal szinte együtt élek már évek óta.

-          Na ez nem ér. – fordultam vissza felháborodva. – Nem miattam kell elviselned őt, hanem fordítva.

Nem tudta tovább tartani magát erőltetett komolyságához, elmosolyodta magát, majd derült égből a villámcsapás…

-          Szeretlek.

Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz. Hogy ezt fogom érezni, mikor esetleg ez a téma előkerül. Nem tudok reagálni az ilyen helyzetekre.

Néztem rá, egyenesen őszintén mosolygó szemeibe és fogalmam sem volt, mi jön most.

-          Sejtettem, hogy ez lesz, ne haragudj. – kezdett halk mentegetőzésbe. – De én akartam, hogy tudd. Mert az ilyet jó tudni, nem?

-          Azt hiszem igen.

-          Nos akkor te már tudod.

-          De én…

-          Ne ne ne. – tette a számra óvatosan jobb kezét. – Semmi de én. Nekem bőven elég, hogy velem vagy. Egyelőre.

-          Mmm.

-          Szívesen. – felelte és abban a pillanatban elszállt minden aggodalmam.

Levettem kezét az arcomról és megcsókoltam. Ebből a csókból éreznie kellett, amit én érzek iránta. Éreznie kellett, mennyire hálás vagyok azért, amiért így viselkedik.

-          Csak egy dolgot remélek. – húzódtam kissé el, hogy ezt még tisztázzuk.

-          Mit?

-          Hogy ez az igazi Bill, aki később is ilyen marad, és nem a kezdeti Bill, akinek ilyennek kell lennie a jövő érdekében?

Visszahúzott magához és nyomatékosan, hosszan, feledhetetlenül csókolt újra és újra.

Soha nem volt még ilyen zökkenő mentes, sőt kifejezetten kellemes egy általam nem viszonzott szerelmi vallomás. Elképesztő, hogy ő még ezt is máshogy éli meg az irántam való tisztelete jeléül.

-          Nem jössz fel? – puszilgattam gyengéden füle felé haladva.

-          Nem zavarnám…

-          Csak velem foglalkozz. – búgtam fülébe, és óvatosan haraptam fülcimpájába.

-          Elviszel reggel a stúdióba?

-          Bárhová, csak menjünk már. – néztem mérgesen szemeibe.

-          Sam, én itt kiszállok. Köszi.

-          Viszlát. – búcsúzott a sofőr, mi pedig kiszálltunk a kocsiból végre.

Apró táskámból előbányásztam a kulcsaimat, miközben Bill hátulról átkarolva lépdelt velem a bejárat felé.

A lépcsőket hamar letudtuk, már csak a lakás ajtaja következett, ami azonnal nyílt, ahogy beraktam a kulcsot a zárba.

-          Na vé… sziasztok. – állt ott meglepett barátnőm.

-          Szia. Bill ő Tina, Tina, ő Bill. – mutattam elhamarkodva rájuk, és azonnal megragadtam Bill kezét, hogy túl legyünk ezen az egészen és végre a szobámban találjuk magukat.

-          Bill Kaulitz. – nyújtott kezet udvariasan Tinának, mit sem törődve sürgetésemmel.

-          Tina Nolz. Örülök, hogy végre látlak. Nem keveset hallottam már rólad.

-          Persze, ha én mesélek rólad, kiakadsz. – nézett rám szemrehányóan Bill.

-          Hagyd. Valószínűleg sosem fog megváltozni. – legyintett felém Tina.

-          Na befejezni. Tina jóéjt, Bill te pedig gyere velem!