94. rész. In your shadow, i can shine…

-          Nem akarom, hogy elmenj dolgozni. – búgta halkan hajamba fúrva arcát.

-          Nem megyek sehova.

-          Gyere velem. – lelkesült fel mosolyogva.

-          Hova?

-          Mutatok valamit. – fogta meg a kezem.

-          Emlékszel még, hogy vagyok a meglepetésekkel?

-          Eddig nem tetszett mindegyik meglepetésem? – kérdezett vissza, amolyan „úgyisigazamvan” félmosollyal az arcán.

-          Igaz. – forgattam a szemeim.

-          A stúdiónál találkozunk. – adott egy apró puszit a számra és már el is indult a pár méterrel arrébb álló autója felé.

-          Várj már! – kiabáltam utána.

-          Mi az? – fordult meg és visszasétált, amint rájött, hogy nem fogok választ adni másképp.

-          Ez elmaradt. – ragadtam tarkón és magamhoz húzva hosszan csókoltam.

Egész úton mögötte haladtam szorosan a kocsimmal araszolgatva a havas úton és egyfolytában az a bizonyos kimondott szó, elárult érzelem járt a fejemben. Az az érzés, ami átfutott rajtam és a vallomásra késztetett, még mindig nem múlt el. A szívem a rendes tempójában ver ugyan, de mintha sokkal masszívabban élne a mellkasomban. Szinte hallom minden egyes dobbanását és kellemes érzés tölt el.

Szerelmes lennék? Ez a szerelem? Ezt fogom érezni minden egyes alkalommal, mikor vele vagyok vagy rá gondolok? Milyen hamar enyhül ez majd? Mikor ér az első csalódás? Elértem azt a határt, amikor már sebezhetővé válok? Harcolnom kell a kapcsolatért, hogy egyben tartsam ezzel a szívemet is?

-          Szia. – várt egy gyengéd puszival, ahogy kiszálltam az autóból.

-          Rengeteg kérdés felmerült bennem félúton.

-          Nem szabad egyedül hagynom téged. – bólogatott. – Na gyere.

Lerázott. Lerázott, de ezzel kitörölte belőlem egy időre a zakatoló gondolatokat, amik akaratlanul törtek rám.

Az egész stúdióban sötét volt, habár mind a három srác autója kint állt a helyén.

-          Mindjárt jövök. – hagyott magamra villanykapcsolás után és felszaladt az emeletre egy csigalépcsőn.

Alul a nappali és egy kis konyha, valahol hátul egy hangszigeteltebb helyen maga a stúdió és fent az emeleten a hálók. Ezt már tudom, David anno a terveket elmesélte nekem egy családi ebéd közben.

-          Tesó! – rontott be bátyja szobájába felérve Bill.

-          Mi az? – nyomkodta tovább xboxa irányítóját.

-          Szeret! Azt mondta, szeret! – állt be Tom és a tévé közé.

-          Viki?

-          Ki más? És most itt van és megmutatom neki a dalt.

-          Tehát szex lesz, ne nagyon menjünk le. – egyszerűsítette le vigyorogva Tom a történetet.

-          Jó éjt. – hagyta is magára Bill, több szót nem pazarolva erre.

Ahogy Bill fellépdelt a lépcsőn, már csörögni is kezdett a telefonom. Elgondolkodtam pár másodpercig, mikor megláttam a kijelzőn Nick nevét, de végül felvettem.

-          Szia. – szóltam bele éreztetve haragomat.

-          Szia. Beszélünk?

-          Úgy tűnik.

-          Ne haragudj.

-          Most konkrétan miért kérsz bocsánatot?

-          Gondold a helyembe magad. Elmész hetekre idegen kis pöcsökkel, az egyiket választod helyettem, mikor épp velem lehetnél, majd hazajössz, elcuccolsz tőlem hipphopp és újra vele randizol. Elmész a szüleihez! Ez képtelenség!

-          De hallom már leellenőriztél Davidnál.

-          Nem hagytál más választást.

-          Nem hagytam? Egy választásod volt Nick. A barátomként viselkedni. Barátként, alapvető bizalommal. Elhinni és elfogadni, amit mondok, még ha kételkedsz is.

-          Sajnálom. De egyszerűen kiakasztott a tudat, hogy azt a ficsúrt választod helyettem.

-          Bill. A neve Bill.

-          Oké, bocsánat. – mentegetőzött. – Bill még mindig csak munka és semmi több?

Bill sétált le a lépcsőn és én újra két személy lettem. A barátainak, életének, a körülötte lévőknek megfelelni vágyó nő és a lány, aki beleszeretett ebbe a fiúba és vele akar lenni.

-          Semmi több. Így megfelel?

-          Ne légy dühös rám.

-          Nem leszek. De most mennem kell, rendben?

-          Randizol velem holnap?

-          Igen. – egyeztem bele.

-          Köszönöm.

-          Jó éjt. – búcsúztam lezárni kívánva a beszélgetést.

-          Jó éjt baba.

Azonnal letettem, de nem tudtam leplezni idegességem.

-          Nem akarsz beszélni róla.

-          Jól látod.

-          De nem téríti el ez az esténket?

-          Kizárt. – kapaszkodtam kezeimmel óvatosan a nyakába. – Elő a meglepivel.

-          Már meg akartam mutatni, de féltem, hogy túl nyálasnak és nyomulósnak fogsz tartani, amit tudom, hogy nem szeretsz. – kezdett magyarázkodásba és elindult a stúdió felé én pedig követtem őt és azon mosolyogtam, mennyire meg akar felelni nekem állandóan és mennyire jólesik ez nekem.

Bementünk a keverőpult mögé egy kis szobaszerűségbe, alám tolt egy gurulós fotelt, beüzemelte a szerkezetet és leült mellém egy másikba.

-          Akkor írtam ezt a dalt, mikor beléd szerettem, és azt éreztem, mindig is rád vártam, de nem leszel sosem velem. – fűzött hozzá kis kommentárt, majd megnyomott egy gombot és a dal elindult.

Átszellemülten hallgattam minden egyes szót, minden egyes tiszta gyönyörű hangot. Hirtelen éreztem, amit érzett. A szöveg angolul volt, de egyértelműen értettem mindent.

Gyűlölöm az életem… képtelen vagyok itt ülni és várni még egyetlen napot, valamire, amiért élhetek vagy halhatok… tűnjünk el nyomok nélkül… az árnyékodban ragyoghatok… te vagy a nap és én vagyok a hold… ne menj el, nem tudhatod, hogy az árnyékodban ragyoghatok…

-          Talán kicsit túlérzelgősnek tűnik, de…

Kismillió érzelmet tudtam volna közölni abban a pillanatban. Soha senki nem írt dalt nekem, soha senki nem tudatta velem a legmélyebb érzelmeit gátlás és félelem nélkül… Most először nem akartam menekülni.

-          Ezt nekem írtad? – vágtam a szavába még mindig a keverőpultot bámulva.

-          A tiéd.

-          Fogalmam sincs, mit adhatnék cserébe, mert egyáltalán nem tudnám ezt felülmúlni.

-          Egyetlen szavaddal felülmúltad. – fordította fejemet óvatosan az övé felé.

-          Neked ennyi tényleg elég?

-          Bőven. – bizonygatta. – Egyelőre. – tette hozzá újra megvillantva azt a lehengerlő mosolyt, aminek képtelenség ellenállni.

-          Valld be, hogy mindig a dalaiddal csábítod el a lányokat.

-          Hát ha a kifogásolhatatlan külsőmmel és gyermeki bájommal nem megy, ez marad az ütőkártyám.

-          Ha most nem csókolsz meg, valami nagyon nagyon kellemesről maradsz le.

-          És azt nem szeretnénk.

Belekapaszkodott fotelem két szélébe és egy magabiztos mozdulattal a lehető legközelebb húzta az övéhez. Felálltam, ő átkulcsolta kezeit a derekamon, felhajolt hozzám, én pedig mindkét kezem az arcára téve követeltem azt a csókot.