96. rész. Kompromisszumok.

Már nagyjából negyed órája elkezdődött a díjátadó, én meg ott ültem, kistáskámat szorongatva, hogy érezzem, mikor jön üzenetem, ha már nem hallom. A partnerem nem nagyon beszélt hozzám én meg azon gondolkodtam, mennyi pénztől esek el, ha most elmegyek innen. Hány napig tudom még kihúzni a jelenlegi összegből, ami még költhető.

Észre sem vettem, mikor Mr. Linus nevét közölték a színpadon, miszerint ő nyerte meg… a fogalmam sincs milyen díjat. Készületlen vagyok, elkalandoztam, mikor épp ehhez a részhez értem a rövid faxon érkezett leírásban. Tisztán előttem, van épp mire gondoltam… vagyis kire, milyen helyzetben.

Mindenesetre ő legalább tudta, mit kap és miért, így boldogan pattant fel székéből az őt tapsoló tömeg közepén, megragadta a kezem, felállított, szájon csókolt, majd átölelt. Míg ölelt, én arra gondoltam, nem nézhetek újra a szemébe, mert ezért a csókért felképelem. Tudja, hogy ezt nem lehet…

Ő felsétált a színpadra, én pedig rezegni éreztem a telefonom. Látta… Bill is látta.

„Ezt nem kellett volna látnom, azt hiszem.”

Idejét sem tudom, mikor éreztem magam ilyen kellemetlenül, ami arra késztetett, hogy magyarázkodni akarjak.

„Ezt nem szabadott volna megtennie! Sajnálom.”

Mr. Linus nem ült vissza mellém. A díjával a kezében lekísérték a színpadról, hátulra. Szerencséjére.

„Elindultam érted. Kijössz vagy bemenjek?”

Döntenem kellett. És a pillanatnyilag legjobbnak tűnő döntést hoztam. Nem gondolva következményekre, nem gondolva a holnapra. Csakis arra, amit most érzek, és amibe kapaszkodni is akarok, mert annyira jó.

„Siess!” – pötyögtem a választ, majd felálltam, a mellettem ülőket egyesével felállítva araszoltam ki a sorokat elválasztó, vörös szőnyeggel borított folyosóra, majd cipőm egyenletes kopogása hallatta távozásom.

Az én kis apró, kézben praktikusan hordozható kistáskámban öt fontos dolog szerepel, mikor dolgozni megyek. Telefon, lakáskulcs, cigi, öngyújtó és rágó. Rágó többek közt azért, mert van, hogy stikában kell rágyújtanom, ha a partnerem éppenséggel nem tolerálja ezt a szokást.

Amint kiértem a parkolóba, már gyújtottam is meg a cigimet. Ideges voltam.

Bill valóban sietett. Még nem értem a cigim végére, mikor már odaért. Kiszállt a kocsijából, bevágta az ajtaját és odasétált hozzám. Nem tudtam, mire készüljek most.

Arra azért nem készültem, ami történt. Ahogy odaért, szorosan körbefont karjaival.

-          Húzzunk el innen. – puszilt bele a nyakamba.

-          Rendben.

-          Te remegsz.

-          Megfagyok egy kis idegességgel kombinálva.

Levette a kabátját és azonnal a hátamra tette.

-          Ne légy ideges.

-          Ezt nem szabadott volna.

-          Mit?

-          Neked nézned a randimat. Nekem úgy eljönni, hogy nem tudok rajtad kívül másra gondolni. Neki megcsókolni. Neked értem jönni és nekem pedig lelépni. – soroltam.

-          Véletlen néztem, fogalmam nem volt, hogy itt vagy. És egy percig sem hagylak egy ilyen ember mellett.

-          A munkámmal játszom épp.

-          Ő lépte át a határt. – emlékeztetett mélyről jövő dühvel a hangjában. – Ha olyan alkat lennék, most a torkán dugdosnám le azt a díjat. De valljuk be, elég röhejesen festenék, ahogy épp nekimegyek valakinek. – próbált feldobni és széles mosollyal nyugtázta mosolyomat.

-          Veled sokkal könnyebbnek tűnik minden. De amint magamra hagysz, agyalni kezdek és minden őrülten kombinált lesz.

-          Kivitelezhetőnek tűnik, hogy egy percre se hagyjalak magadra, de azt hiszem sok lenne belőlem egy idő után.

-          Lehet, hogy te is hamar kiábrándulnál belőlem.

-          Az kizárt.

-          Mindig veled akarok lenni. – sóhajtottam feladva a harcot a bennem felgyülemlett érzelgősséggel.

-          Hát legyél. – lelkesült be csillogó szemekkel. – Úgy értem, nyilván nem lehetünk non-stop együtt a munkánk miatt, de azon kívül igen. Költözz hozzám!

Újra az a lány voltam, aki régen. Az a lány, aki a szerelmet helyezi minden elé. Aki a pillanatnak él, mert tudja a jövő nem tartogathat jobbat. A lány, aki nem gondolkodik, csak cselekszik…

-          Most azonnal. – vágtam rá.

Újra magához szorított, lábaim elemelkedtek a talajtól. Nyakába kapaszkodva fúrtam arcomat vállgödrébe, bőrömön érezve egyre hevesebb szívverését.

A kocsiban ülve őt figyeltem, ahogy letörölhetetlen vigyor ül az arcán, apró kis gödröcskét formálva bőrén.

Annyi minden átfutott hirtelen a fejemben. Ha odaköltözök, azt meg kell magyaráznom mindenkinek. El kell mondanom Nicknek, hogy Bill már rég sokkal több, mint csupán munka, szeretem és hozzá költözöm. És ez még csak az egyik gondolat a sok közül, ami negatívba rántja a mérleget. És tudom, ha most meggondolom magam, darabokra töröm Bill szívét. Akkora hülye voltam, hogy hagytam magam. Hagytam felülkerekedni az érzéseimet, amit soha semmilyen körülmények közt nem engedhetek meg magamnak, többek közt az ilyen események elkerülése végett.

Mikor Tina lakásához értünk, már tudtam, meg kell bántanom Billt, mert inkább most teszem meg, mint együtt éldegélés közben.

-          Bill, én…

-          Ne rontsuk el. – suttogta és megcsókolta gyengéden ajkaimat.

-          De…

-          Tudtam, hogy nem teszed meg, de hagyd hogy az maradjon meg bennem, amikor igent mondtál.

-          Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy ennyire tökéletes vagy. – hitetlenkedtem egyenesen gyönyörű barna szemeibe nézve.

-          Nem akarok kapkodni és téged is magammal rántani. Ne haragudj.

-          Szeretem azt, amit kihozol belőlem, és fogalmad sincs mennyire félek, hogy megbántalak. – simítottam óvatosan végig arcának puha fehér bőrét.

-          Semmi más nem bántana annyira, mintha nem lennél velem. Állíts le, ha látod, hogy készül elszaladni velem a ló.

-          Kössünk egy pár kompromisszumot.

-          Rendben.

-          Te lassítasz, és nem foglalkozol a munkámmal. Odafigyelsz a tiédre, hogy minél hamarabb megszabaduljunk a bátyám zsarnokságától.

-          Te nem törődsz vele, mit gondolnak mások, és nem foglalkozol Daviddal, mert nem vagyok hajlandó miatta nélkülözni téged.

-          Nekem megfelel, ha neked is.

-          Naná. Mivel már meg is terveztem a holnapi napunkat.

-          Közös napunk lesz?

-          Igen. Reggel felkelünk és elmegyünk a stúdióba. Meghallgatod, mit művelünk, együtt megkajálunk és a délután már csak a miénk. El szeretnélek vinni valahova, ahol ígérem egyik családtagom sem lesz jelen, csupán két testőrt kell elviselned, mert az elkerülhetetlen.

-          Oké.

-          De hamar rávágtad. – mosolygott tündérien.

-          Jó pillanatomban kaptál el, bármire rá tudsz venni.

-          Bármire? – kacérkodott állam vonalára osztogatva lágyan a puszikat.

-          Feljössz? – kérdeztem lehunyt szemmel.

-          Nem lehet. Korán kell kelnem, az a legegyszerűbb, ha bent alszom a stúdióban. De miért nem jössz velem?

-          Így? – mutattam végig magamon.

-          Szedj össze pár ruhát, én megvárlak.

-          Öt perc és itt vagyok. – pusziltam szájon és már ki is pattantam az autóból.

Hullámzó jó kedvem, nem is maradt sokáig a pozitív csúcson. Ahogy visszaszálltam egy kisebb bőrönddel Bill mellé, amibe hanyagul futtában bedobáltam pár ruhát, John hívása várakozott fogadásra a mobilomon és muszáj volt felvennem.

-          Igen?

-          Szia, John vagyok.

-          Meg tudom magyarázni.

-          Panaszkodva hívott, hogy te egész végig a telefonodon üzengettél valakinek, majd szó nélkül leléptél a díjátadó kellős közepén. Követeli a pénzét és soha többé nem hajlandó tőlünk partnert választani. Soha nem történt még ilyen, te vagy a legprofibb mind közül és még egyszer sem kellett csalódnom benned. Szerinted mennyi idő alatt meg körbe ez az eset? Szerinted mennyire tudom garantálni, hogy ugyanannyi munkát tudok biztosítani neked, mint ezelőtt?

-          Nézd, rossz estém volt, elkalandoztam, ráadásul megcsókolt. Minden előzetes utalás nélkül megcsókolt, holott tudja, hogy ezt nem teheti. Ez mennyi idő alatt megy körbe?

-          Nem profihoz méltóan viselkedtél, és amíg el nem ül…

-          Most kirúgsz? – vágtam a szavába felháborodva.

-          Hívjuk kényszer pihenőnek. Sajnálom, nem tudok mást tenni.