99. rész. Tartozom valahová…

-          Ők a családom és te úgy állítod be, mintha én lennék a legszámítóbb, legaljasabb ember a világon.

-          Csak abból indulok ki, amit az igazi családtagoddal művelsz.

-          Hagyjuk abba ezt az örökös veszekedést. Sosem jutunk a végére, és egyre távolodunk egymástól.

-          Nem tudom, tudnék-e ennél távolabb lenni tőled.

-          Figy…

-          Ne. Hagy fejezzem be. Szeretlek, mert szeretnem kell téged. Világ életemben felnéztem rád, és te voltál a legjobb barátom is egyben. Elnéztem minden aljasságot, elnéztem minden megalázást. Belefáradtam David. Nem akarlak elveszíteni, nem akarok távol lenni tőled, de nem tudok a közeledben lenni sem. Nem akarok olyan lenni, mint te. Nem akarok tovább magányos lenni, nem akarok uralkodni. Igen, szerelmes vagyok Billbe és ez jó. Szeretem őt és félek, ha a közelben vagy, elszúrod. Magamra is figyelnem kell, hogy ne szúrjam el, nem bírok el kettőnkkel.

Ahogy befejeztem mondandómat végig állva David tekintetét, megcsörrent a telefonom. Bill volt az, eszembe sem jutott nem felvenni.

-          Szia.

-          Elfelejtettél valamit. – szólt bele megjátszott duzzogással.

-          Mit?

-          Úgy volt, hogy az egész napot együtt töltjük. Ehhez képest már fél órája nem láttalak.

-          Tudod, hogy dolgom volt.

-          Tudom, de most már jöhetnél. Itt van Alyssa és Molly is, én meg magányos vagyok.

-          Úgy tudtam, dolgoztok.

-          Jobban menne, ha itt lennél.

-          Itt végeztem, úgyhogy sietek vissza.

-          Minden rendben? – komolyodott meg azonnal.

-          Persze. Csak… mindegy, majd megbeszéljük később.

-          Még együtt vagytok.

-          Igen.

-          Akkor le is teszem. Várlak.

-          Sietek.

-          És várj. – szólt még bele, mint aki elfelejtett valamit.

-          Igen?

-          Szeretlek. Ezt jó, ha tudod.

-          Igen, nagyon jó.

-          Várlak. – búcsúzott és le is tette.

David mosolygott, mikor újra ránéztem, de nem tett megjegyzést.

-          Köszi az ebédet, de én most lelépek.

-          A bankszámla számod még azért írd le, légy szíves. Még ma átutalom a pénzed.

-          Rendben. – álltam fel.

Szörnyű érzés volt, facsarta a szívem az egész helyzet, minden ami történik velünk, és amit érzek.

Ott ült, várta, hogy lefirkantsam a számlaszámom, és nézett.

Elmaradt a szeretlek hugi, elmaradt a szokásos bátyós homlok puszi, elmaradt a búcsú mosoly, ami egyébként azonnal elárulja rólunk, hogy testvérek vagyunk. A mosolyunk a legegyformább bennünk… mégis ritkán látjuk egymáson.

-          Meddig fogsz még idegesen fel-alá mászkálni az ajtóban öcsi? – szólt rá Billre Tom.

-          Amíg ide nem ér.

-          Miért is?

-          Mert tudom, hogy nincs rendben. Tudom, hallottam a hangján, hogy kelleni fogok.

-          Kéne kezdenünk valamit Daviddal, mert a jelek szerint iszonyú szarul műveli a dolgait.

-          Mindig elvárjuk, hogy foglalkozzon velünk, mi meg észre sem vesszük, hogy mi nem is törődünk vele.

-          Na most, nehogy miatta is lelkifurdalásod legyen.

Könnyeimmel küzdöttem attól a pillanattól fogva, mikor elhagytam az asztalunkat egyetlen sziával… idegesen, gyorsan, szabálytalankodva vezettem a stúdióig. Szükségem volt Billre, muszáj volt tudnom, hogy velem van, és nem vagyok egyedül.

Ott várt az ajtóban, ahogy kiszálltam a kocsiból, kijött az ajtón és odasétált hozzám.

-          Minden rendben? – kérdezte, én pedig csak bólogattam… nemet.

Az ajkam magától görbült lefelé és szinte fizikai fájdalmat okozott a sírással való küzdelem.

-          Gyere ide. – húzott magához és erősen szorított.

Kibuggyantak a könnyeim, de a sírást legyűrtem. Tudta, hogy nehéz lesz, tudta, hogy szarul leszek, tudta, hogy kelleni fog.

-          Köszönöm, hogy vagy nekem. – toltam kicsit el magamtól, hogy ezt a szemébe mondhassam. – Hogy veled nem vagyok egyedül.

-          Ha nem akarod, nem kell itt maradnunk. Elmehetünk már most oda, ahova el akarlak vinni este.

-          Nem dehogy. Minden oké. Kicsit kiborultam, de már vége. Neked pedig dolgoznod kell. Addig én el leszek Mollyval.

-          Nagyon nem csíped Alyssát. – mosolyodta el magát.

-          Igyekszem. – viszonoztam viszonozhatatlan mosolyát.

-          Mindig így szeretnélek látni. – adott egy apró puszit a homlokomra.

Betalált… pont ez kellett a lelkivilágomnak most. Egy Davidtól hiányolt gesztust Billtől kaptam meg.

-          Menjünk. – nyeltem le a hatalmas gombócot.

-          Biztos?

-          Naná. Persze. – szedtem össze magam.

Megfogta a kezem, ujjait az enyémekhez kulcsolta és bementünk a hófehér épületbe.

-          Sziasztok. – köszöntem kollektíven az egész társaságnak, akik mind a konyhában gyülekeztek.

-          Viki! – közeledett lelkesen Alyssa és átölelt, amint elért.

-          Szia! – lelkesedett Molly is és egy kedves üdvözlő puszival pecsételte meg.

-          Vikiii! – selypített fejhangon Tom, idétlenül odaugrált hozzám, mindenkit félre taszítva és szorosan magához ölelt.

-          Hát itt vagy? – indult be Georg is hasonló frekvencián, majd Gussal egyszerre csatlakoztak a nagyöleléshez.

-          Oké, elég, nem kap levegőt. – hámozta le rólam a fiúkat nevetve Bill.

-          Dinkák.

-          Minden rendben? – súgta még fülembe kérdését Tom.

-          Mostmár igen. – bólogattam ezúttal igent és nagyon nagyon hálás voltam neki.

Mindenkinek. Tartozom valahova, és jó helyen vagyok.

-          Na főzzetek csajok, mi dolgozunk. – utasított mindenkit Gustav, majd összehangolt mozgással hagyták el a konyhát.

Bill még adott egy puszit és csakis utána volt hajlandó velük tartani.

Ott maradtam a két lánnyal, akik valamilyen különös módon kedvelnek engem. Lányokra ez nem jellemző általában. Hálásak voltak nekem, hisz valamilyen úton módon mindkettőjüknek segítettem. Alyssának elintéztem, hogy az egész világ tudjon Georgal való kapcsolatáról. Mollynak és Gusnak viszont megadtam a kezdő lökést egymás felé. Nem szándékos volt, nem várok cserébe semmit, de jó érzés ilyennek lenni.

Persze szívem szerint beolvasnék Alyssának, de az már túl menne a megengedett határon. Inkább Mollyra koncentrálok. Nem lesz nehéz. Kissé cserfes és szerteszét lány, állandó jókedvvel és kedvességgel. Beszél és beszél, témák között hirtelen – néha követhetetlenül – lépkedve, de még sem sok. Pont elég.

Alyssa kicsit visszafogottabb, nem csatlakozik minden témához, nem ül állandó elvarázsolt mosoly az arcán. Ellenben azonnal megbízott egy feladattal, akármennyire ellenkeztem és próbáltam meggyőzni őt arról, hogy velem a konyhában nem sokra mennek, ha csak nem kávét kell főzni, vagy melegszendvicset összedobni pár perc alatt.