106. rész. Mit műveltél velük?

Dühös voltam és csalódott. Persze, hogy magam okoltam a történtekért, hisz miattam alakultak így a dolgok. Minden a hülye bátyám miatt van… talált volna mást erre a munkára.

De mi lenne akkor? Valószínűleg már egy másik városban lennék semmilyen kilátással, de legalább egy baráttal. Egy baráttal, aki egyszer előhozakodott volna komolyabb szándékaival, és lett volna időm és esélyem dönteni.

Tudtam, hogy nem voltam túl kedves Billel a telefonban, de nekem sosem ment a jópofizás. Haragudtam magamra miatta is…

Nem bírtam egy helyben ülni, nem mehettem Nick után és nem is akartam most azonnal Billékhez menni. Kifejezetten rossz kedvem volt, és időt kellett adnom magamnak, hogy megnyugodjak kicsit. Autókázni nem mehettem, akkora hó volt kint, hogy esélytelen lett volna nyugalomban csak vezetgetni valamerre. A szabadtéri gyalogos tevékenység szintén kizárt. Nem fogok küzdeni a hótaposómban egész nap. Egy maradt. A pláza. A lekorlátozott bankkártyám és én.

A bankban valószínűleg totál flúgosnak néztek, mikor bementem és közöltem, hogy azt korlátozást jó lenne, ha abban a percben feloldanák, mert egy nagyobb összegre van szükségem. Végül a hölgy a pult másik felén meggyőzött, hogy vegyem ki egyben azt a nagyobb összeget, és a fent maradó összegen hagyjuk meg a korlátozást. Belementem, és négynapi pénzzel távoztam.

El is költöttem az utolsó centig. Moziztam, kajáltam, téli ruhákat vásároltam szép számmal, új csizmát két színben, mivel nem volt kedvem választani. Megleptem magam egy pár szép fülbevalóval, amihez tartozó egész szettet rám tukmálták az üzletben. És ha már megkattantam, nem sétáltam tovább a mobiltelefon szaküzlet mellett. Egy sokat tudó – habár felét nem használom ki soha – szépen fénylő, ki tudja milyen típusú telefonra cseréltem le a mostanimat.

„Aggódom, minden rendben? Adj valami életjelet.” – érkezett új telefonom első üzenete Billtől.

Totál elrepült az idő, már rég sötét volt odakint.

Az utolsó pár eurómat taxira költöttem. Ennyi holmival nem buszozgatok.

Georg nyitott ajtót, mikor kopogtam a stúdió ajtaján és bizony megmosolyogta a látványt, ahogy minden ujjamról egy újabb zacskó lóg.

A nap legnagyobb meglepetése következett. Mát teljesen megfeledkeztem, hogy a srácok ma vérfrissítésen estek át, és Georgot látva – aki még mindig ugyanúgy nézett ki, mint eddig – nem is jutott eszembe.

-          Bill már agyon aggódta magát. – forgatta gúnyosan szemeit. – Gyere.

-          Köszi.

-          Bill! Megjött! – kiáltott a nappali felé, ahova belépve elakadt a szavam.

Gustav gyönyörű hamvas szőke haja már nem világít a sötétben. Fekete… az a természetes szőke haj, amit annyira irigyelhet minden nő, most fekete.

Tomra pillantva azonnal beugrott, amit Bill mondott. Tényleg ő a legmeghökkentőbb. A szőke raszta a múlté… most rövid, tüsi, fekete haja van. Tátva maradt a szám, alig bírtam levenni a tekintetem róla, és szinte félve fordítottam fejem Bill felé, aki aggódó arccal közeledett és zárt karjaiba.

-          Szia.

-          Szia. – toltam kicsit el magamtól, hogy szemügyre vegyem vállára omló fekete műrasztáit.

A vastag fekete tömbök között néhol elvétve egy-egy hófehér tincs is előbukkant.

-          Georg. – hátráltam felé. – Veled minden oké?

-          Nekem csak vágtak a végéből. – vigyorgott.

-          Nem tetszik? – szomorodott el Bill.

-          Azok a műbigyók a hajad helyén? Nem. És Gus, Molly látott már?

-          Még nem. Gondolod, hogy…

-          Tuti. – válaszoltam meg idő előtt kérdését.

-          Ne már kicsim, majd megszokod. – lépett közelebb újra Bill.

-          Én úgy szerettem a szanaszét álló hajadat. – biggyesztettem le alsó ajkam.

Hirtelen jött gondolat futott át az agyamon, és egyáltalán nem voltam büszke rá… „végre valami nem tetszik rajta!”

-          Bill, én most inkább hazamegyek.

-          Még csak most jöttél.

-          Na srácok, van valami dolgunk a stúdióban még. – szólalt meg Tom, és hamar elhagyták a helyszínt mind a hárman.

-          Ennyire nem tetszem? Ha felfogom, tök jól néz ki. – fogta copfba tincseit.

-          Nem, dehogy. Csak most nincs hangulatom a társasághoz.

-          Nem alszol velem?

-          Most inkább egyedül lennék.

-          Tudod mit, menjünk el innen és beszélgessünk. Mondd el, mi bánt ennyire, mert beleőrülök, hogy nem tudok segíteni.

-          Haragszom magamra. – törtem meg kisebb hallgatás után.

-          És rám is?

-          Választanom kellett és én gondolkodás nélkül téged választottalak.

-          Ez nem a mi hibánk. Csakis az övé. Nem szabadott volna választás elé állítania téged. A legjobb barátod.

-          Volt.

-          De vajon mennyire jó barát, aki ezt teszi veled?

-          Szeret engem. Ő csak velem akar lenni. – feleltem, és tisztán láttam Bill arcán a megjelenő félelmet.

-          Most adom fel az együttérző, mindig korrekten felnőtteskedő énemet, mert ezt már nem bírom. Szerinted én nem szeretlek annyira mint ő? Menjen a francba, dugja fel a nagy szerelmét! Volt rá ideje, nem ment semmire vele, kész. Most itt vagyok én, és bizony eszem ágában nincs lemondani rólad. Nem is baj, ha nincs mindig a közeledbe, az idegeimre megy, hogy mennyivel jobbnak tartja magát nálam.

-          Ez nem ilyen egyszerű.

-          Pontosan ilyen egyszerű. Volt lehetősége, elszúrta, tipli. Én nem akarlak miatta szomorúnak látni, mert azt nem érdemli meg. Pláne ezek után.

-          Bill nem érted még mindig. – simogattam meg az arcát. – Tudod mi a bajom? Hogy míg rólad beszélt, idegennek éreztem őt. Mikor döntés előtt álltam, azonnal az ugrott be, hogy bárkivel szemben melletted döntenék. Félek ettől az érzéstől, megrémít, hogy ennyire nem vagyok önmagam. Olyan, mintha valami hiányozna belőlem, mikor nem vagy velem.

-          Annyira szeretlek. – mosolyodta el magát. – Imádom, hogy ilyen vagy, és legfőképpen azt imádom, hogy miattam.

-          Utálok ilyen lenni, és azt szeretném, ha te is önmagad lennél.

-          Tehát most neked nem is az a bajod, hogy Nicket elvesztetted?

-          Hát ez az! Nyilván hiányozni fog, és persze, szarul érint a dolog. De abba belepusztulnék, ha téged veszítenélek el.

-          Istenem, gyere ide. – húzott magához a derekamnál fogva és szenvedélyesen csókolt újra és újra. – Én azt hittem, hogy… - tapasztotta újra be ajkaimat. – Nagyon, nagyon szeretlek!

-          Bill, nem kapok levegőt.

-          Bocs. – adott még egy utolsó szájrapuszit fülig érő vigyorral az arcán és kissé eltávolodott.

-          Nem lesz könnyű megszokni ezeket az izéket a fejeden.

-          De azért megpróbálod?

-          Mindenképp. – nyugtattam heves bólogatással.

-          Sziasztok! – lépett be bátyám az ajtón.

-          Épp jókor. – mormogtam orrom alatt, mire Bill megfogta a tarkómat és mellkasába fúrta fejem.

-          Szia David.

-          Hagy mondjam el. – szabadultam ki Bill karjaiból.

-          Miről van szó? – érdeklődött David.

-          Te mit műveltél ezekkel a fiúkkal? Tomnak szinte nincs haja, Gus évekig szenvedhet majd, mire a feketéből nem sárga, hanem újra szőke lesz. Bill pedig. Ne haragudj kicsim. – fordultam felé, majd újra Davidra szegeztem tekintetem. – Tényleg rá kellett varrni ezeket a természetellenes szarokat a gyönyörű, egészséges saját hajára? Georggal mi lesz? Holnap kap egy vörös dauert?

-          Befejezted? – kérte ki magának.

-          Egyelőre.

-          A srácok jól néznek ki, nem kell, hogy te az ellenkezőjét dumáld beléjük. Kellett a váltás, ebbe ne szólj bele, ha megkérhetlek, és végül, de nem utolsó sorban, senki nem erőltetett rájuk semmit, nem kell játszanod az érdekvédelmist.

Már megint felhúzta magát és már megint olyan lekezelő volt, mint szokott. De ezúttal visszavonulót fújtam, emlékezve megállapodásunkra.

Bill kezét éreztem, kezembe csúszni, ujjait összekulcsolta az enyémekkel és azonnal döntöttem. Nem szólok bele, nem hergelem tovább Davidot, megtartom a véleményem.

Baromi nehéz lesz, de át kell programoznom magam a simán csak szerelmes nő üzemmódba…