107. rész. Fogd vissza magad!

Vállalhatónak tűnt az elhatározásom, miszerint egy árva szavam nem lesz David felé, nem reklamálok a banda ügyeit illetően, csupán Billnek jártatom azt a kifejezetten nagy számat.

Ez Billt egy kicsit leterhelte, és ahogy tovább adta a másik három srác felé, nagyon úgy látszott, hogy egész jó forradalomszító válna belőlem.

A csapat gőzerővel dolgozott, én közben újra munkába álltam – aminek Bill egyáltalán nem örült, és mivel már önmagát adta, ennek számtalanszor hangot is adott, némi összezördülést keltve ezzel –, Mollyval barátkoztam, együtt töltöttük a magánnyal töltött időnk java részét, Alyssa visszatért és teljes bedobással dolgozott a Georggal való kapcsolatának tökéletesítésén. Erre Molly és én nagyon jó példák voltunk. A támogató nők… hisz minden sikeres férfi mögött ott van egy nő, aki megkönnyíti az életét, szeretettel tölti fel és kényezteti, mikor hulla fáradt.

Nick nem keresett, és én sem őt. Nem akartam kilátástalan és eredménytelen vitákba bocsátkozni, ő pedig valószínűleg leírt engem, mikor kisétált a lakásomból.

David… nos David kapott még egy esélyt Natalietól, de ez mit sem változtatott rajta. Sosem tudott úgy élni és viselkedni, mint akinek van veszteni valója.

Kerültük egymást, de mindig láttam rajta, hogy zavarom őt. Mindig visszajutott hozzá egy-egy zsörtölődésem, és tudtam, egyre közelebb vagyok, hogy megtöltsem utolsó cseppel azt a bizonyos poharat. De én ilyen vagyok. Pedzegetem a határokat, mert anélkül nincs élvezet.

Egyszer-kétszer sikerült velős vitát folytatnunk „édes kettesben”, amiből rendszerint én távoztam behúzott szarvakkal. Magamat is megleptem minduntalan, mennyit vagyok képes változni valakiért. Billért. Mert megéri.

Minden nap szeret, és minden nap értem ébred fel reggel. Minden szabadidejét velem akarja tölteni, és soha, soha nem teher.

-          Alszol? – suttogta egy átszerelmeskedett este után.

-          Nem. – nyitottam ki a szemem, és azonnal hozzám közeli arcát láttam meg az enyémmel szemben.

-          Izgulok.

-          A holnapi fotózás?

-          Igen.

-          Mondtam, hogy fantasztikusan nézel ki, nem mondom el többször. Úgyis csak ezt akarod hallani.

-          Amikor megláttál először, neked sem tetszettem.

-          Már mindenki látta az új külsőd az utóbbi hetekben. Senkinek nem lesz újdonság.

-          Nem akarom, hogy kudarcba fulladjon az új album.

-          Nem fog kicsim, fantasztikus.

-          Aha. – bólogatott.

-          Jó, oké. Én nem vagyok oda minden egyes dalért, de ne is hasonlíts engem a rajongóidhoz.

-          Te nem rajongsz értem?

Közelebb hajoltam és lágyan megcsókoltam finom ajkait.

-          Én ezért rajongom. Mindegy a borítás, az a lényeg, ami alatta van.

-          Soha nem akarlak elveszíteni.

-          Túlaggódós vagy.

-          Nem veszel komolyan. Akárhányszor egy idős fazonnal randizol, félek, mikor találsz egy korban hozzád illőbb pasast, akinek önálló élete van, és nem irányítja senki.

-          Na jó, aludj inkább. Nem lesz elég vakolat a pofidra, hogy eltűntesse a karikákat a szemed alól.

-          Eljössz?

-          David kifejezetten eltiltott.

-          Nem érdekel. Megvétózom David döntését.

-          David megvétózhatatlan határozatai rám kifejezetten érvényesek. Nem megyek, nem akarok vele találkozni.

Reakció nélkül bújt nyakamba, és gyengéd puszikkal kényeztette bőrömet.

-          Nem fogsz rávenni semmivel. – suttogtam élvezve csókjait.

-          Már pár dologra sikerült így rábírni téged.

-          Ez most nem fog menni. – dacoskodtam, mire kezeit becsúsztatva takaróm alá, óvatosan simította végig puha ujjait gerincemen.

-          Ne csináld. Nem mehetek.

-          Nem megyek nélküled. – harapott szelíden fülcimpámba.

Erőt vettem elgyengült állapotomon, és felülkerekedtem rajta. Magam alá gyűrtem őt, derekát combjaim közé vettem, két karját lefogtam feje felett.

-          Ez volt az utolsó, hogy így akartál rám hatást gyakorolni.

-          Eljössz?

-          El.

-          Mert szeretsz.

-          Mert felizgattál.

-          És mert szeretsz. – vigyorgott.

-          Imádod hallani.

-          Megőrülnék nélküle.

-          Szeretlek.

-          Akkor most már alhatunk.

-          Mi?? – kérdeztem fejhangon. – Na nem. Elkezdtél valamit, fejezd is be.

-          Hát nem is tudom. – játszadozott velem, édes mosolygödörrel az arcán.

-          Szeretlek. – ismételtem, hisz tudtam, erre megy ki a játék.

Nos, a fotózáson hulla fáradtak voltunk mind a ketten. Őt agyon sminkelték, én pedig egy félreeső helyen ücsörögtem egy fotelben, jó nagy bögre kávé társaságában. Innen láttam őket, és kiestem David látóköréből is. Tökéletes helynek bizonyult mindaddig, míg az a bizonyos látókör ki nem tágult, és bátyám meglepődött arckifejezéssel való, ittlétem nyugtázása után el nem indult felém.

-          Hát te?

-          Neked is szép jó reggelt.

-          Megkértelek, hogy ne gyere el.

-          Nyugi, egy árva szót sem szólok.

-          Nem akarok több rinyálást hallani. Túl sok akadályt állítottál elém eddig is.

-          Mint mondtam, nyugi.

-          Előbb az új stílusukkal hergelted őket, majd szabadnapokat kértek ki maguknak, hogy Bill veled lehessen, és ha ez még nem lett volna elég, úgy lehordtad az albumot, hogy mind a négyüknek elment a kedve tőle.

-          Jaj már, ne légy olyan karót nyelt. A hajuk egész megszokható, a szabadnap jár nekik, nézz utána a munka törvénykönyvében, és ezúttal ne a rabszolga címszónál kutakodj. Az album pedig lapos, unalmas és élettelen. Ezt te is tudod.

-          Elegem van ebből. Bírd ki ezt a pár napot, ami hátra van. Szó nélkül, mert esküszöm nem lesz jó vége.

-          Fenyegetsz?

-          Csupán tényeket közlök.

-          Ha elárulsz Billnek, azzal te is megszívod és ezzel mindketten tisztában vagyunk.

-          Fogd vissza magad, és akkor mindketten elégedetten mondunk búcsút a megegyezésünknek.

-          Eszed ágában ne legyen közénk állni. Ezt nagyon komolyan mondom David.

Bill jelent meg hirtelen, és adott egy puszit az arcomra.

-          Megyünk enni valamit?

-          Persze. – feleltem, de még mindig nem bírtam megszakítani a bátyámmal folytatott farkasszemezést.

-          Mi a baj?

-          Semmi. – vágtuk rá szinkronban.