109. rész. Nem értem a koncepciót.

Nem mutathattam ki tovább Bill előtt, hogy baj van. Nem akarom, hogy tovább kérdezgessen, mert képes lennék őszintén kitálalni. És ezt nem tehetem, ha hallgatok Tomra… és én hallgatok Tomra, mert nincs más, akiben ez ügyben jobban megbízhatnék.

A vacsora nem volt extra az utána lévő programhoz képest. A város legnagyobb és legnépszerűbb szabadtéri kori pályája várt csak és kizárólag ránk. Elől álltak páran, akikkel még nem közölték, hogy zártkörű rendezvény van, így mi egy félreeső hátsó bejáraton mentünk be.

Fantasztikus volt!

-          Tényleg képesek vagytok egy egész pályát bezáratni, hogy ti jól érezzétek magatokat? – néztem a pálya közepéről a kerítésen kívül álló emberekre Bill mellett korizva.

-          Máshogy nem nagyon működne.

-          Azok ott most biztos nagyon kedvelnek titeket.

-          Nem szabad erre gondolnunk. Nekünk is kijár a szórakozás, és ez csak így kivitelezhető.

-          Ezt még meg kell szoknom.

-          Lesz időd.

-          Vajon megcsókolhatlak?

-          Hidd el, nagyon nagyon szeretném…

-          Értem. – vágtam a szavába mosolyogva. – Semmi baj, lesz időnk erre is később.

-          Köszönöm. – nézett a szemembe hálásan és kezét a kezembe csúsztatta.

-          Ezt lehet?

-          Bénán korizom, kell a támasz. – vonta meg a vállát megfelelő magyarázatot kreálva és kicsit begyorsítva húzott maga után a jégen.

Órákat eltöltöttünk együtt, heten és kifulladva másztunk le a pályáról, mikor már nagyjából mind úgy éreztük, itt a végkimerülés.

Bill azonnal magához húzott és megcsókolt, amint kiestünk a külvilág látószögéből.

-          Ne menjünk több szabadtéri programra. – súgtam a fülébe lábujjhegyre állva.

-          Bezárkózzunk, vagy lakatlan szigetre menjünk? – ajánlott fel két lehetséges opciót azonnal.

-          Te már ezen gondolkodtál?

-          Számtalanszor.

-          Nos, akkor legyen a lakatlan sziget.

-          Én is amellett döntöttem. – csókolt újra.

Tökéletesen ért véget ez a szörnyen induló nap, és estére már rég elfelejtettem, hogy bármitől is tartanom kéne. Újra rózsaszín köd telepedett az agyamra, újra nem számított semmi más, és újra nem állhat elém akadály.

Mind számoltuk a napokat… A srácok azért, hogy végre kezükben legyen az új album. Bill azért, hogy utána elmehessünk együtt, ahogy eltervezte. Én pedig azért, hogy végre magam mögött tudjam a bátyámmal kötött egyezségem és lekerüljön rólam az a láthatatlan béklyó.

Aznap korán reggel útra keltem eleget téve anyum meghívásának. Szülinapom volt, és ilyenkor akármi is történjen, ő azt szereti, ha együtt reggelizhetünk mind a négyen.

Reméltem, hogy David lemondja, mivel elég nagy nap a mai, de nem így lett. Ki nem hagyná…

Apu valamivel kedvesebb volt hozzám, amiből arra véltem következtetni, hogy David nem árulkodott az utóbbi időben.

Anyu faggatott, mert tudomást szerzett Billről és rólam. Láttam rajta, hogy legszívesebben már sorolná aggályait, de ahogy első kérdésére, miszerint:

-          Hallom azzal a sráccal jársz?

boldogan vigyorogva válaszoltam:

-          Billel, igen.

nem volt több hozzáfűznivalója. Örült, és tudtam, miért. Mert így lenyugszom, és mert így nem vándorolok tovább.

-          Te is jössz a stúdióba? – kérdezte bátyám, mikor már mindketten autóink felé tartottunk.

-          Nem kéne?

-          Felőlem.

-          Kedves invitálás. Így már akkor is mennék, ha nem akarnék. – küldtem művigyort, és bepattantam az autómba.

Kedves testvéries jelenet következett. David átvágott a pázsiton, megelőzve engem még a kijárat előtt és teljes gázzal a kereszteződés felé hajtott.

-          Játszani akarsz velem? – nevettem magamban és feljebb váltogatva, egyenletesen gyorsulva hamar utolértem.

A lámpa zöldre váltott, én bevágtam elé, lelassítottam és nem engedtem elmenni. Dudáltak, anyáztak körülöttünk, de mi mind a ketten élveztük a játékot.

Végül egy óvatlan pillanatban befordultam az egyik kis utcában, előnyt nyertem és percekkel hamarabb parkoltam le a stúdió előtt.

-          Hát te? – fogadott kíváncsian Tom a kertben dohányozva.

-          Mindjárt meglátod. – közöltem az órámat figyelve, és hamarosan megérkezett David, aki csikorgó fékekkel állt meg a kocsim fenekétől alig pár centire.

-          Elismerésem. – értette meg Tom a helyzetet.

-          Szép volt. – sétált el mellettem David és egyenesen ment is tovább be az ajtón.

-          Cigit? – kínált Tom.

-          Köszi. – húztam ki egy szálat és megvártam, míg meggyújtja. – Album?

-          Megjött a borító. Iszonyú jól néz ki.

-          Na, helyes.

-          Holnap végérvényesen is vége a munkálatoknak. – kacsintott.

-          Be se jössz? – jött ki Bill.

-          Szia kicsim! – pusziltam meg.

-          Szia! – enyhült azonnal meg, és mélyet szívott a cigimből. – Gyere, nézd meg a borítót!

-          Igenis! – nyomtam el a cigimet.

Mikor megláttam, egyáltalán nem az jött le, hogy Bill de jól néz ki, Bill de aranyos és milyen különleges… azonnal megfordítottam, hátha a hátlapon megtalálom, amit keresek, de nem.

-          Nem tetszik?

-          És a többi?

-          Milyen többi?

-          Hát nincs, négy verzióban? Ezen csak te vagy rajta.

-          Igen. Ez az egy borítónk van.

-          Ne érts félre, nagyon tetszik, de te vagy a Tokio Hotel egy személyben? Nem értem a koncepciót.

Értetlenül nézett rám, én pedig azonnal Georg és Gustav arcát figyeltem, akik egyértelmű egyetértésben figyelték a végeredményt velem.

David rám nézett, és tekintete sok mindent elárult. Dühös volt…

-          De végül is nem az én véleményem számít, nem igaz? – hátráltam azonnal.

-          Igaza van. – szólalt meg előbb Gustav, és valamiért rajtam azonnal végigfutott a félelem.