112. rész. Mi itt leszünk. Bill itt lesz.

Már túl voltam egy üveg pezsgőn nagy magányomban, mikor csengettek. Az ajtó másik oldalán Tom állt a következő üveggel a kezében.

-          Hát te?

-          Gondoltam kell társaság. És Bill engem sem akar most látni.

-          Elmondtad neki?

-          Hagyjuk ezt most. Nem mondom, hogy boldog, csak hogy szülinapot. – mosolyodta el magát és a kezembe nyomta a pezsgőt.

-          Köszönöm. – érzékenyültem el és magamhoz öleltem.

-          Látom nem vártál meg. – szűrte le nem túl magabiztos mozgásomból.

-          Hamar el akarom felejteni ezt a napot.

-          Rajta leszünk. – tolt el magától és két karomat megfogva helyreállított.

-          A konyhában találsz poharat. – mutattam a konyha felé, én pedig lehuppantam a kanapéra és rágyújtottam.

-          Ó, nálad lehet dohányozni?

-          Most igen.

Hosszú éjszakánk volt. Hamar feléltük a lakásban fellelhető italkészletet, Tom punnyadtra, én pörgősre ittam magam. Az asztalon táncoltam tizenegy körül, mikor úgy éreztem, lapos ez a buli.

-          Menjünk el valahova. – pattantam le az asztalról, egyenesen az ölébe.

-          Hova?

-          Bulizni, mit tudom én, akárhová.

-          Nem szeretnél inkább nyugiban ülni és megbeszélni a dolgokat?

-          Fújj, de hangulatromboló vagy. – másztam ki sértődötten az öléből, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felálltam és Tina hálója felé vettem az irányt.

Ott rá is bukkantam arra, amit kerestem.

-          Az meg mi?

-          Ettől jobb kedvünk lesz.

-          Te drogozol?

-          Hé, ez csak kedélyjavító ex.

-          Én kihagyom. Kidobnám a taccsot.

-          Tudtam, hogy nyuszi vagy.

-          Neked sem kéne. – vette el a kezemből. – Ettől nem jön helyre semmi.

-          Nem kértem pszichológus perceket, rendben? – húztam fel magam. – Semmitől nem jön helyre semmi. Akkor legalább miért ne érezhetném jól magam?

-          Nyugi, oké? Vedd be, de az tuti, hogy nem rázol le, míg ki nem megy belőled.

-          Féltesz? – pislogtam rá.

-          Nem láttalak még ilyennek.

-          Részegnek?

-          Kétségbeesettnek.

-          Mindenképp le akarod húzni a kedvem?

-          Félek, hogy rossz döntéseket hozol.

-          Mi lenne a jó döntés? Az öcséd nyakán lógni és tűrni a megalázást? Könyörögjek még neki?

-          Adj…

-          Persze. Adjak időt neki. Ő adott, hogy megmagyarázzam?

-          Ez neki most nagy sokk volt.

-          Megértem. Persze, hogy megértem. Én mindig mindenkit megértek.

-          Figyelj ide. – vette két keze közé arcomat. – Szeret téged. És pont, ennyi, más nem számít.

Az éjszaka hátralévő része kicsit máshogy telt. Bevettem azt a bogyót, és azonnal éreztem a hatását. A túlzott empátia és szeretetéhség, ami a tünetekkel jár, nálam is bevált. Egy órán át bőgtem Tom ölébe hajtva fejemet. Az egész életem elmeséltem neki, minden szart, ami velem történt, minden csalódást, átverést, megcsalást, a bátyámat, az apámat, mindent.

Szánalmasan éreztem magam, és ahogy józanodtam, kialakult bennem a jövőképem. A közeli jövőképem.

Hajnal három óra tájt csörögni kezdett a telefonom. Nick neve jelent meg a kijelzőn.

-          Igen? – vettem fel.

-          Szia, én vagyok.

-          Mit akarsz?

-          Mi a baj? – hallotta ki azonnal a hangomból a lelkiállapotomat.

-          Mi a baj? Tényleg érdekel? A legjobb barátom dobott, a bátyámmal egy életre végeztem, és hogy kapj egy kis jó hírt is, Bill is dobott.

-          Mi történt?

-          Neked magyarázzam? Faképnél hagytál, csak mert nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt te szeretted volna. Fejemhez vágtál minden szart, amit én soha nem kértem tőled, mind magadtól tetted, és még csak meg sem hallgattál. Most minek hívtál fel?

-          Nem akartam elmulasztani a szülinapod.

-          Az tegnap volt.

-          Ne csináld. Hiányzol.

-          Szar ügy Nick. Ami velünk történ, a te hibád. Kizárólag a te hibád.

-          Találkozunk?

-          Nem. És tudod mit? Reggel elutazom. Elhúzok innen, úgyhogy most mond még el, amit szeretnél.

-          Hova mész?

-          Fogalmam sincs. Csak el innen.

-          Ne menj el.

-          Kiszálltál az életemből és ezzel elvesztetted a beleszólási jogodat is. Ég veled Nick. – raktam is le a telefont.

-          Elmész? – fordult felém Tom.

-          El. – pattantam fel, és egyenesen a szobám felé vettem az irányt.

Előhalásztam a bőröndjeimet és hiper sebességgel dobáltam bele szekrényem tartalmát.

-          Még is hova készülsz?

-          El.

-          Feladod?

-          Na jó, hagyj békén. Menj el Tom.

-          Meg fogod bánni, ha meghátrálsz.

-          Azt bánom, hogy nem tettem előbb.

-          Ezt az előtt vagy az után döntötted el, hogy azt mondtad, az öcsém életed szerelme?

-          Valahol közben. Mindegy.

-          Félreismertelek volna?

-          Talán. Talán nem is ismersz. Talán tényleg igaz, hogy végig játszottam. Ki tudja?

-          Nem erőltethetem rád, amit nem akarsz. De később biztos belátod, hogy maradnod kellett volna.

-          Tom, kérlek. Nem akarok gondolkodni, nem akarok jövőbe látni. Élni akarom a normális, megszokott életem galibák nélkül.

-          Feladom.

-          Köszönöm.

-          És ezennel le is lépek. Egy éjjel alatt kétszer rúgtam be, és megálltam, hogy ne nyomuljak rád. Fárasztó egy buli volt.

-          Köszönöm, hogy velem voltál. – mosolyodtam el magam és egy apró puszit adtam puha ajkaira. – Szia.

-          Jelentkezz majd. – ölelt át. – És ne feledd, mindig van visszaút. Mi itt leszünk. Bill itt lesz.

Rossz érzés volt, mikor kisétált az ajtómon, mert elvitt magával egy olyan életet, amit szerettem, amiben nagyon boldognak éreztem magam.

Nálam az ilyen gyorsan megy. A költözés. Hirtelen ötlet, sürgős pakolás, céltalan elindulás. Beülök a kocsiba, bedobálom hátra a bőröndömet és kitalálom út közben, merre menjek tovább.

Egy pár órát azért aludtam, muszáj volt erőt gyűjtenem és összeszednem magam. A teljes kijózanodáshoz egy félnapi alvás is kevés lenne, és én úgy éreztem, erre most nincs időm. Tinát is el akartam kerülni. Reggel hazajön, és én nem akarok újra magyarázkodni. Nem akarom elmondani, miért megyek. Tudom, hogy meg fog érteni, ismer már.

Egy cetlit hagytam, amire leírtam, hogy köszönök mindent, és hogy majd jelentkezem.

Bezártam magam mögött az ajtót, a kulcsot leadtam a szomszédnak és nagy nehezen leszenvedtem a bőröndjeimet az utcára.

A parkolóba érve megláttam Nicket, ahogy az utómnak dőlve vár, lábánál két bőrönddel.

Tudtam, nem vagyok egyedül, tudtam, velem jön és tudtam, rá van most szükségem.

Könny szökött szemeimbe, nekiiramodtam és erőteljesen érkeztem ölelő karjai közé.