113. rész. Bill hogy van?

Az, hogy Nick újra velem volt két dolgot vonzott magával. Könnyebben viseltem a dolgokat és segített visszatartani attól, hogy visszatáncoljak.

Nem tettem túl magam hamar, de feladtam az első akadálynál. Ahogy szoktam. Ahogy azt éreztem, nekem többet jelent Bill, mint én őneki, hátráltam.  Amint úgy éreztem, lekezelő velem és meg kell alázkodnom, hátat fordítottam. Akármennyire szeretem, nem tudok kifordulni teljesen önmagamból.

Tudom, hogy ami történt, fáj neki. Én megértem őt, de az a véleményem, hogy százszorosára fújta azzal, amiket mondott. Semmibe nem került volna neki leülni és meghallgatni engem. Egyáltalán nem tudom felfogni, hogy hihette, hogy mindvégig játszottam… csak visszagondolna a rengeteg együtt töltött percre, azokra a percekre, amikor csak voltunk egymásnak szívből mosolyogva, szerelmet vallva. Hogy gondolhatta, hogy ezek nem igaz pillanatok?

Nick segítségével ezt úgy fogom fel, hogy ő az, aki elrontotta. Ő az, aki véget vetett annak, ami köztünk volt. És igen, ő az, aki elhagyott engem.

Nem mondanám, hogy ezzel a tudattal baromira könnyű lenne átvészelni a hiányát, de valamelyest enyhébb a fájdalom.

Mikor rá gondoltam, Nick elterelte a figyelmem. Mikor beszélnem kellett róla, ült és hallgatott, akármennyire nem akarta hallani. Mikor őrülten hiányzott, Nick lebeszélt arról, hogy elmenjek és megkeressem. Mikor hallani akartam a hangját, Nick elvette a telefonom.

Már értette, mit érzek Bill iránt, már nem úgy gondolt rá, mint eddig. Nem önzőségből nem hagyott visszatáncolni. Én kértem, hogy ezt tegye. Én kértem azonnal első nap, hogy akármi történik, ehhez tartsa magát.

Pár hét alatt sikerült elhinnem, hogy ez így tényleg jobb. Talán lenne esélyem visszaszerezni őt, hisz már eltelt annyi idő, hogy ő lenyugodjon és meghallgasson… de nem akarom visszaszerezni. Iszonyúan hiányzik, és szinte fizikailag érzem az ürességet magamban, de nem akarom visszacsinálni. Ott van David… és én bármit megtennék, bármit beáldoznék csak, hogy ne kelljen a közelében lennem. Lesz majd még pasim, biztos találok még szerelmet, akivel majd egyszerű lesz az élet. Aki nem lesz majd fiatalabb nálam, aki nem lesz tinisztár, aki önálló életet él, mint egy felnőtt és akinek semmi de semmi köze nincs a bátyámhoz. Vagyis ahhoz a valakihez, akivel fel kellett nőnöm.

És van még valami, ami segített lezárni. Bill sem keresett. Nem hívott, nem üzent. Elmenekültem és ő nem akart visszaszerezni.

Tehát pontot tettünk a végére megbeszélés nélkül.

Nyilván jobb lett volna egy finom csókkal elválni és még utoljára elveszni gyönyörű szemeiben, de ez nem egy tündérmese és én nem vagyok angyalhajú loknis kis hercegnő.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Valami megváltozott bennem végérvényesen, amit már nem fordíthatok vissza.

Megmaradtam önmagam, de sok mindent máshogy csináltam. Buliztunk, hosszú ébren töltött éjszakákat tettünk magunkévá, felfedeztük Stuttgartot, ismerkedtünk. Tartalom nélküli, rövid flörtöket zavartunk le, amiből részemről soha nem is lett több. John berakta az itten ügynökséghez Nicket, aki hamar felkapott konzumpasi lett a városban, de én nem mentem vissza. Én ennél többet akartam, nem akartam újra előröl kezdeni mindent.

Ezen apu segített. Nem hittem a fülemnek, mikor felhívott. Megszólalni sem bírtam, mikor bocsánatot kért tőlem és azt mondta, tudja, mit tett velem David és ő mellettem áll. Kifizette Davidnak azt a pénzt, amit kaptam tőle és nem kevés összeget adott nekem. Csak úgy. Ajándékba.

És én azonnal tudtam, mit kezdek vele. Az álmom, a szépségszalonom megelevenedett.

Meg volt a hely, az ismerkedéseknek hála, meg voltak az emberek, akik ott dolgozhatnak. Fodrász, kozmetikus, manikűrös, pedikűrös, műkörömépítő és masszőr.

Annyira élveztem, az átalakítást, a berendezést a tervezgetést. És tökéletes lett. Minden olyan, amilyennek már évek óta tervezgettem.

A Karácsony családi ünnep, és ezt én sem tagadhatom. Anyu és apu kedvéért elmentem, hogy velük töltsem az estét, mint ahogy Nick is elutazott a saját családjához.

Mikor David belépett az ajtón, akkor, egyetlen pillanatig néztem rá. És ezzel le is tudtam a vele való foglalkozást. Konkrétan sikerült semmibe vennem. Nem hallottam meg, mikor beszélt hozzám és én egy árva szóval sem illettem őt. Tudtam, hogy anyuékat zavarja, de arról is biztosítottak, hogy megértik azt, ami köztünk van most. Remélik, hogy ez majd javul, sőt talán újra a régi lesz. Ebben csupán én nem hiszek. Fáj ezt éreznem a testvérem iránt, rossz őt gyűlölni és szörnyű, hogy ezen nem tudok és nem is akarok változtatni. Ő már nem a bátyám. Már régen nem az.

„Boldog Karácsonyt! Remélem nem menekültél annyira messze és valahogy átvészeled a vacsorát Daviddal! Gondoltam írok, Georg üdvözöl, Molly pedig nyaggat, hogy kérdezzem meg, felhívhat-e valamikor. Üdv szépség, Tom voltam, ha elfelejtetted volna J”

Mosolyogva fogadtam, miután átestem a meghökkenésen, és azonnal válaszoltam is.

„Szia! Nektek is Boldog Karácsonyt! Megleptél, és köszönöm, át fogom valahogy vészelni ezt a közös időt… én is üdvözlöm Georgot, Molly pedig bármikor hívhat. Még mindig nagyon nagyon hálás vagyok neked azért az éjszakáért! Hogy vagy? pussz”

Annyira meg akartam kérdezni, mi van Billel. Itt volt a lehetőség, újra kinyílt előttem egy ajtó, ami Bill felé vezet.

Úgy döntöttem, nincs miért visszafognom magam.

„Bill hogy van?” küldtem pár perccel az előző után ezt az üzenetet.

De nem jött válasz. Nem tudom miért, talán ott van Bill és úgy nem akar velem kapcsolatba lépni. Majd később biztos ír.

-       Öcsi! – pattogott le a lépcsőn Tom. – Nem láttad a telefonom?

-       Itt van. Natalienak írtam, nem találom az enyémet.

-       Ott van előtted az asztalon.

-       Jól van, nem tudtam, hogy nem nyúlhatok a telefonodhoz! – nyomta bátyja kezébe mobilját.

-       Min húztad fel magad?

-       Semmin, hagyjuk.

-       Öcsi.

-       Eszembe jutott valami.

-       És pedig?

-       Mielőtt Viki elment, te vele töltötted az egész éjszakát.

-       Igen. És te nem akartál hallani róla.

-       Mi történt?

-       Hogy érted?

-       Tudod, hogy értem.

-       Hogy a fenébe jutott most ez eszedbe?

-       Csak válaszolj a kérdésemre.

-       Semmi olyan nem történt. Úriember voltam.

-       És ő?

-       Ő szarul volt. Iszonyú sokat ittunk, ami neki még mindig nem volt elég és miután bevett egy bogyót, vagy másfél órán keresztül zokogott, amiért elveszít téged. Aztán eldöntötte egyik pillanatról a másikra, hogy összecuccol és lelép. Megköszönte, hogy vele voltam, én közöltem, hogy te itt leszel, ha meggondolná magát és elköszöntem. Ennyi.

-       Tudni szeretném, mi van vele.

-       Megtudjuk, ha visszaír. – tartotta fel a telefonját vigyorogva Tom. – De gondolom az én nevemben írtál.

-       Én nem érdeklem. Már visszaírt.

Újabb sms érkezett, és ahogy Tom elolvasta, újra öccse kezébe adta a telefont.

-       Tessék, ez neked jött.

-       Na?

-       Bill hogy van? – olvasta fel.

-       Hát szerintem nyilvánvalóan érdekled.