115. rész. Egy muszáj ölelés?

-          Szép volt kisfiam. – hagyta el a nappalit anyu szomorúan.

-          Fogalmam sincs mit vártok tőlem. – fordult David apu felé.

-          Magadtól kéne rájönnöd.

-          Én nem akartam bántani őt. Nem hagyott más választást.

-          Mindig van más választás, mint a saját testvéredet bántani.

-          Nem vagyok rá büszke. Bill nem beszél velem, most még jobban maga alatt van, mint mikor megkértem Vikit, hogy vidítsa fel. Álmomban nem gondoltam volna, hogy egymásba szeretnek, nem néztem volna ki Vikiből.

-          Valahol nagyon eltévedtél fiam. Semmit nem tudok mondani, ami miatt büszke lehetnék rád. Kihasználtad a húgodat és mikor nem úgy ugrált, ahogy te fütyültél, összetörted a szívét.

-          Tudom apu.

-          Egy ajándékkal akartad helyre hozni?

-          Kicsúsznak a kezeim közül a dolgok, ha ő ott van. De nem akartam elveszíteni.

-          Sosem fogod őt elveszíteni.

-          Pedig nekem most nagyon úgy tűnik. Hallottad mit mondott, láttad, hogy viselkedett.

-          Majd megenyhül. Neked kell az érettebbnek lenned és támadásra nem támadással válaszolnod. Mindketten tudjuk, hogy nem könnyű eset. Egyformák vagytok, akármennyire küzdötök ellene. Ezért fértek meg olyan nehezen egymás mellett.

-          Nem tudom visszacsinálni. És nem is akarom. Nem tudom, Bill mit érez, mert még csak a szemembe sem néz azóta és nem tudom, hogy Viki visszatáncolna-e még. És egyáltalán nem tudom, hogy jó lenne-e, ha együtt lennének.

-          Ez az ő dolguk. De a húgod és közted lévő kapcsolatot nem ez az egy eset tette tönkre.

-          Nem kellett volna őt megkérnem. Bárkit találhattam volna helyette.

-          Azt mondtad, ő a legjobb.

-          És igazam is lett. Csak túl jó volt.

-          Mert nem tudtad te irányítani az eseményeket.

-          Mert mindenki előtt más képet festett rólam, mindenki őt szerette meg egy perc alatt és rá hallgatott.

-          Az lehet a baj, hogy ezek a srácok akkor ismerték meg az igazi arcodat, mikor a húgod megjelent. Tudom, hogy sok mindent mondtam rá, és tudom, hogy sok mindenben igazam is volt, de azt soha nem állíthatom róla, hogy nem őszinte ember. De fiam, te nem vagy az. És előbb utóbb ez mindig visszaüt.

Nem akartam Münchenben maradni, de nem is juthattam messzire, hisz akármilyen bevállalós és nagyszájú vagyok, akkor sem vállalom be az ittas vezetést, még azzal a két pohár pezsgővel sem, amit megittam anyuéknál. Az eredeti terv szerint náluk aludtam volna a régi szobámban, de ez ugye bár jelen körülmények között elképzelhetetlen. Később majd felhívom anyut és bocsánatot kérek David nevében is, megígérem, hogy valamikor egy egész napot vele töltök nyugiban és kiengesztelem. De meg kell értenie, hogy most nem maradhattam ott. A belvárosban már óvatosabban nyomtam a gázt és a super market parkolója felé vettem az irányt. Gondoltam megiszom egy kávét, lenyugszom, felhívok egy ismerőst és elszállásoltatom magam Karácsony éjjelén…

Ahogy befordultam a parkolóba, sikoltásokat véltem hallani. A hang irányába fordítottam a fejem és megláttam egy csapat lányt, akik épp eltorlaszolják az ajtót Tom előtt.

Gondolkodás nélkül hajtottam oda.

-          Tom! – kiabáltam ki neki a letekert ablakon és átnyúlva az anyós ülés felett, kinyitottam neki a jobb oldali ajtót.

Átverekedte magát a tömegen és bepattant mellém.

-          Tűnjünk innen! – közölte, én pedig a gázra léptem és azonnal elhajtottam. – Ki a fene gondolta volna, hogy még ilyenkor is az utcán mászkálnak?

-          Ki gondolta volna, hogy te ilyenkor az utcán mászkálsz?

-          Emlékeztess, hogy soha többé ne mondjak igent arra, hogy kisfiam te mész a boltba, ha neked kell az a süti. – mérgelődött.

-          Ó te szegény. – nevettem.

-          És te mit keresel itt?

-          Az én Karácsonyom hamar véget ért.

-          David?

-          Ki más?

-          Mi történt?

-          Mindegy. Hova vigyelek?

-          Haza. Idén anyuék jöttek hozzánk, de ebből nem csinálunk rendszert, az tuti.

-          Ne mérgelődj már.

-          Még vissza kell jönnöm a kocsimért is később.

-          Szegény pici sztárocska nem bír a rajongókkal. – gúnyolódtam.

-          Már el is felejtettem, mi hiányzik az életemből.

-          Nahát. Az sms-ben kedvesebb voltál.

Erre nem felelt, és én arra gondoltam, nem lehetek ilyen gonosz vele, biztos szar érzés lehet, hogy sehol sincs nyugta.

-          Na jó, ne haragudj. Nem rajtad kéne levezetnem a feszültséget.

-          Egész jól viselem már. A másik oldalról is én kapom.

Tudtam, hisz nyilván való volt, hogy Billről van szó. Témát kellett terelnem.

-          Mond meg Mollynak, hogy várom a hívását.

-          Mit tervezgettek ti nők már megint?

-          Te írtad, hogy fel akar hívni. – értetlenkedtem, mire ő csak rám nézett, amolyan ’azt hiszem egyértelmű, hogy nem én írtam azt az sms-t, essen már le neked is’ gondolatközvetítéssel. – Bill írt. – esett is le.

-          Okos nő vagy te.

Csak bámultam az utat és fogalmam nem volt, mit gondoljak. Egyáltalán nem akartam semmit gondolni, nem akartam ezen rágódni.

-          Nem mondasz semmit?

-          Minek ír nekem? És ha már ír, miért nem a saját nevében?

-          Mert nem akart írni, de valamiért muszájnak érezte, és félt, hogy nem válaszolsz, ha ő ír neked. Egyébként a kérdésedre válaszolva, nincs jól. Kifejezetten szarul van, mióta, szóval tudod mióta.

-          Miért nem voltam erre kíváncsi most? Na jó, ne beszélgessünk többet. Hazaviszlek és mi nem is találkoztunk.

-          Hiányzol neki annak ellenére, hogy még mindig azt gondolja, megbocsáthatatlan, hogy hazudtál neki.

-          Tom, te hallottad, amit az előbb mondtam?

-          Ugyan, azt te sem gondoltad komolyan. És hagy beszéljek már erről, állandóan csak hallgatom a nyavalygást.

-          Tudod, ti egyáltalán nem hiányoztok az életemből. Egész jól meg vagyok nélkületek.

-          Most határozottan őszintének tűnsz. – ironizált gonosz félmosollyal az arcán.

A telefonom csörögni kezdett, és én azonnal fel is vettem. Nem rázom le többet senki miatt Nicket.

-          Szia!

-          Hello baba, mi újság?

-          Semmi jó. Majd később elmondom, most nem vagyok egyedül.

-          Ohó, kit csíptél fel?

-          Nick. Tommal vagyok, hazaviszem és visszahívlak, rendben?

-          Oh, oké. Várom. Puszi. – tette is le.

-          Nick? – érdeklődött azonnal Tom.

-          Mi van vele?

-          Legutóbbi infóm az volt, hogy te elmész és vele soha többé nem találkozol.

-          Ja igen. Hát aznap, mikor elindultam, ott várt a ház előtt és közölte, hogy velem tart.

-          Tehát most vele élsz?

-          Igen.

-          Úgy?

-          Semmi közöd ehhez.

-          Csak azért hagysz kétségek közt, hogy én ezt így adjam tovább az öcsémnek, és ő féltékeny legyen?

-          Már bánom, hogy nem hagytalak ott a félelmetes kis barátnőid közt.

-          Azért valahol mélyen örülsz, hogy láttál. Ahogy én is. – próbált levenni a lábamról a szokásos Tomos, beképzelt, de kedves vigyorral.

-          Egy ideig úgy sem futunk újra össze, ha isten is úgy akarja, úgyhogy bevallhatom, jó volt látni téged. – parkoltam le a házuk előtt.

-          Tényleg, hova mentél világgá?

-          Stuttgartban lakom.

-          Basszus te nő, az legalább kétórányira van innen!

-          Körülbelül.

-          Nem bíztad a véletlenre.

-          Na jól van, ha nem haragszol, még szállást kell keresnem estére. – próbáltam finoman búcsúzni.

-          Meg sem kérsz, hogy ne mondjam el Billnek? Nincs semmi követelmény, mit mondhatok el neki?

-          Nem érdekel, hogy mit mondasz neki.

-          Nem sokat változtál.

-          Te sem.

-          Mollynak megmondom azért, hogy hívjon fel.

-          Köszi.

-          Egy muszáj ölelés? – tárta szét karjait.

-          Az belefér. – nevettem el magam és bebújtam karjai közé.

-          Vigyázz magadra. És köszi a mentőakciót.

-          Igazán nincs mit. – bontakoztam ki öleléséből kissé elérzékenyülve.

-          Biztos egyedül akarsz maradni? – nézett a szemembe.

-          Nem. De neked nem itt van a helyed most. Azért köszönöm.

-          Hát jól van. Szia. – kacsintott még egy utolsót rám, és kiszállt az autómból.