117. rész. Hiányzik München.

Mollyt hamar elengedtem, nem akartam lefoglalni őt, mikor ezen az estén a szerelmével szeretne lenni. Még próbálkozott áthívni magukhoz, hogy töltsem velük az estét, de hajthatatlan voltam. Nem akartam láb alatt lenni, és főként nem akartam Bill barátjával lenni.

Ahogy elment, én is autóba ültem és nekivágtam a kicsit több, mint két órás útnak Stuttgart felé. Ahogy kiértem az autópályára, kihangosítóra raktam a telefonom, és felhívtam Nicket.

-          Na szia!

-          Szia! Én már hazafelé tartok, te mikor jössz?

-          Na várj. Mi történt?

-          David ajándékot vett nekem, és kiborult, mikor nem fogadtam el. Összeveszett apuval, én újra kiosztottam, majd eljöttem. Útközben összefutottam Tommal, aztán megittam egy kávét Mollyval és most elindultam végre haza.

-          Sűrű program baba. És mi volt Tommal?

-          Semmi. Természetesen mindketten Billről akartak beszélni velem. Állítólag januártól megválnak Davidtól és hiányzom neki. Írt nekem sms-t Tom nevében, mert tudni akarta, hogy vagyok.

-          Erre te?

-          Nem tudok mit kezdeni ezzel.

-          És ha visszaírnál? Neked is hiányzik.

-          Ezt ne csináld. Te dumáltál eddig le róla.

-          Mert ezt vártad el tőlem. De a barátod vagyok, és látom, amit látok. Boldog voltál ezzel a sráccal, és akármennyire is ellene vagyok, inkább légy boldog vele, mint boldogtalan nélküle.

-          Ez ennél bonyolultabb.

-          Mert te bonyolítod. Ismerlek baba, ne feledd.

-          Most te konkrétan rábeszélsz, hogy keressem fel Billt és újra visszakönyörögjem magam? Mert erre nem vagyok hajlandó.

-          Sérült a pici egód édesem, de ahogy ismerlek, hamar helyre áll majd az. Ha szereted, én visszacuccolok veled szívesen Münchenbe.

-          Én is utálom Stuttgartot. – vallottam be. – Hiányzik München.

-          Akkor mit mondasz? Felhívod?

-          Nem tudom. Még át kell gondolnom. Legalább addig, míg David a képben van. Nem akarom, hogy a közelemben legyen.

-          Rendben.

-          Hihetetlen, hogy ilyen vagy.

-          Milyen?

-          Mindent úgy teszel, hogy nekem jó legyen.

-          Mert szeretlek. Nem vagyok hajlandó újra elveszíteni téged valami hülyeség miatt.

-          Nem megyünk inkább ketten világgá?

-          Akármilyen messze megyünk, nem segítünk azon, hogy beleestél a tini sztárocskába.

-          Olyan nyugodt volt ez a két hónap.

-          Na ne rinyálj tovább.

-          David hív. – néztem pittyegő telefonomra.

-          Minek?

-          Jó kérdés.

-          Vedd fel.

-          Dehogy veszem. Nem akarok beszélni vele, nincs miről.

-          Te tudod. De most én leteszem, anyu már vár.

-          Rendben. Holnap találkozunk. Szeretlek.

-          Én is téged baba. Szia.

Ahogy lenyomtam a telefont, elutasítottam David bejövő hívását is.

-          Na jó apu, én most megyek. – búcsúzott bátyám aputól hosszas beszélgetésük után.

-          Rendben. Én megbékítem anyátokat.

-          Sajnálom.

-          Tudom. Próbálj beszélni a húgoddal, hidd el, ha úgy állsz hozzá, ő sem lesz tovább ennyire ellenséges.

-          Sosem nyerem el újra a bizalmát.

-          Azért próbáld meg.

-          Kössz apu. – ölelte át.

-          Vigyázz magadra fiam. – szorította magához.

Ahogy a ház előtt beült az autójába, felhívta Nataliet.

-          Igen, tessék?

-          Szia, én vagyok.

-          Igen, tudom.

-          Csak Boldog Karácsonyt akartam kívánni.

-          Neked is.

-          Muszáj neked is utálnod?

-          Nem David, nem muszáj.

-          Figyelj, én kezdeményeztem. Hoztam neki ajándékot, de ő kikérte magának és lecseszett apuék előtt.

-          És ennyi? Gondoltad, el van intézve egy ajándékkal?

-          Ha tudná, mi az ajándék, talán máshogy alakult volna. Mindegy, elhoztam magammal, majd ráerőszakolom valahogy.

-          Teljes változást forgatsz a fejedben?

-          Mindenkit elveszítettem Nat.

-          Sajnálom. Erre nem tudok mit mondani. Senki nem fogja elhinni, hogy egyik napról a másikra kifordulsz önmagadból és megváltozol.

-          Te mindig bíztál bennem.

-          Mert azt hittem, ismerlek.

-          Hiányoztok. Te és Adam.

-          David én most ezt nem tudom. Később, valamikor beszélünk. De most…

-          Rendben. Értem. Akkor majd máskor. Szia. – tette is le.

Szörnyen érezte magát, a négy srác közül csak Bill nem jelentkezett a mai nap folyamán, csak ő nem felelt a Boldog Karácsonyt kívánó üzenetére, a húgát úgy érzi végképp elveszítette és most Natalie újra lerázta.

Ült a szülői ház előtt az autójában és kilátástalannak érezte az életet. Tudta, mi a megoldás, de nem hitte, hogy rendbe hozhat mindent.

Fél óra múlva határozta el magát, nem adja fel és még ma próbálkozni fog. Újra kezébe vette a telefonját és kikereste a telefonkönyvből a hugi nevet, aminek megtalálása után már nyomta is a zöld gombot.

Kicsöngött, de a második csörgés után foglaltat jelzett.

-          Kinyomott. – sóhajtott, majd hirtelen dühből a műszerfalhoz vágta a telefonját, beindította az autót és elindult hazafelé.

Telefonja pár perc múlva csörögni kezdett és azonnal felismerte szerelme csengőhangját.

-          A fracba! – káromkodott, mikor lenézve, meglátta lába mellett a szőnyegen mobilját.

Talán tíz perce hajthattam már a monoton autópályán, mikor Tom nevével várakozott bejövő hívás a telefonomon. Azonnal az ugrott be, hogy talán ismét Bill keres… de ha hív, akkor már miért nem az övén tenné? Meddig leszek még ilyen labilis lelkiállapotú?

-          Igen? – szóltam bele, miután úgy döntöttem, felveszem.

-          Szia. – felelt ijesztően remegő hangon.

-          Baj van? Mi az?

-          Davidnak balesete volt. Az én számomat találták meg nála, engem értesítettek az előbb.

Nem bírtam megszólalni, attól tartottam, ha tovább érdeklődöm, olyan dolgot tudok meg, amire nem vagyok felkészülve.

-          Itt vagy?

-          Hol van?

-          Az ügyeletes klinikára szállították, épp oda tartunk.

Tehát él… görcsbe rándult a gyomrom, a torkomat a sírás fojtogatta, a levegő nehezedni kezdett körülöttem.

Beletapostam a fékbe, és csikorgó kerekekkel csúsztam a pályán, míg nagy nehezen le tudtam kormányozni az autót a szenvedő sávba. Kiraktam a vészvillogót és megpróbáltam összeszedni magam.

-          Viki! Jól vagy?

-          Tom nem tudok visszafordulni! Autópályán vagyok! – kiabáltam hisztérikusan.

-          Maradj ott, elmegyek érted, rendben? Hol vagy nagyjából?

-          Fogalmam sincs, talán a negyvenes kilométerkő körül.

-          Kirakom Billt a kórháznál és megyek. Ne mozdulj onnan!