118. rész. Elment az esze!

Óráknak tűntek a percek, míg Tomra vártam tehetetlenül és kétségbeesetten rettegve az autómban ülve. Mikor megláttam, hogy leparkol mögöttem, azonnal kiszálltam, de abból az utóból ketten pattantak ki hihetetlen sebességgel.

Bill és Tom közeledett felém, én pedig csak álltam és vártam. Féltem attól, hogy mondanak valamit.

-          Elviszem a kocsidat, Bill pedig bevisz téged a kórházba. – közölte Tom, és már be is szállt a kocsimba.

-          Jól vagy? – szólt hozzám Bill, mikor látta, hogy nem mozdulok.

-          Félek.

-          Nem lesz baj. – próbált nyugtatni. – Gyere, menjünk.

Csak ültem mellette, míg vezetett és néztem magam elé. Rengeteg gondolat kavargott a fejemben és bőven több mint a felében magamat próbáltam okolni.

-          Fel kéne hívnom anyuékat.

-          Felhívom őket, amint oda értünk és már tudjuk, hogy van. Ne idegesítsük őket feleslegesen.

-          Miért vagy ilyen nyugodt?

-          Mert ha kimutatnám, mennyre félek, azzal nem segítenék neked.

-          Bill, ha David…

-          Ne. – szakított félbe felém fordulva, szemembe nézve. – Nem lesz baj.

Nem lesz baj… valószínűleg csak túlreagálom. Autóbalesete volt, nem feltétlen kell akkora nagy dologra gondolnom. Talán csak enyhe sérüléseket szenvedett és pár óra múlva már nevetünk az egészen, hogy mit bénázott el ennyire.

Nos a kezelőorvosa, akit elkaptunk, amint épp kijött a kórteremből, nem kecsegtetett jó hírekkel. David frontálisan ütközött egy vele szemben szabályosan közlekedő autóval. A jobb karja és bokája eltört, több bordája megrepedt és még számos sérülést szenvedett, feltehetőleg azért, mert nem használta a biztonsági övét. Nem tudtam koncentrálni, csak arra vártam, mikor mondja ki, hogy bemehetek hozzá.

Bill megígérte, hogy felhívja anyuékat, én pedig már léptem is be az ajtón.

A látvány sokkalta rosszabb volt, mint amire számítottam. Feje bekötözve, arcát rengeteg apró vágás borította, az ágya melletti kis szekrényen egy műanyag dobozban a felvágott véres ruhái, ő pedig ott feküdt lehunyt szemekkel.

-          David. – léptem az ágya mellé. – Hallasz engem?

-          Hugi. – suttogta elhaló, fájdalmas hangon és óvatosan nyitotta ki szemeit.

-          Itt vagyok. – kerestem meg kezét és megmarkoltam. – Hogy érzed magad?

-          Mint, akit elgázoltak.

-          Inkább ne beszélj. A doki szerint összeomolhat a tüdőd.

-          Hogy kerültél ide? – erőlködött továbbra is alig érthetően.

-          Tomot hívták a mentősök, ő pedig engem. Ő és Bill itt állnak kint.

-          Nyugodtan elmehetsz.

-          Ne mond ezt. Nem hagylak itt.

-          Nem pergett le az életem, csak egy dolog járt a fejemben.

-          David kérlek. Ne beszélj. Pihenj inkább.

-          Te voltál az. – folytatta mégis. – Mindent elveszítettem. Nincs értelme semminek.

-          Ne csináld ezt. Majd valahogy helyrehozunk mindent.

-          Nem véletlen történt. Visszakapom, amit…

-          Azonnal fejezd be! – rivalltam rá. – Hallgass már végre! Mikor meghallottam, hogy baleseted volt csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem nélküled! Ne gyere nekem ezekkel a sorsszerű dolgokkal és megbánó búcsúszöveggel! Nem lesz semmi bajod!

-          Szeretném, ha a srácokkal maradnál, ha… - köhögni kezdett, de akkor sem adta fel. – Kérlek, maradj velük. Te sokkal jobban csináltad, mint én valaha is. Rád van szükségük. Főleg Billnek.

-          Ezt én nem hallgatom tovább. – adtam fel. – Szólok a dokidnak, vágjon fejbe valami altatóval, és ha felkelsz, majd normálisan veszekszünk egyet megint.

-          Szeretlek. – szorította meg a kezemet. – Ezt muszáj tudnod.

Ott hagytam. Nem bírtam tovább hallgatni.

-          Mi az? – pattant fel azonnal Tom a székéről, de én szó nélkül csak haladtam tovább.

Mindegy merre, csak most ki innen.

-          Menj utána. – szólt öccsére Tom. – Én itt maradok.

Bill nem felelt, bólintott egyet és utánam sietett.

Láttam, amint kilép a kórház ajtaján, és felé fordulva hátráltam tovább.

-          Ez hülye! – kiabáltam dühösen. – Elment az esze! Nem maradok itt tovább!

-          Mi történt? – kérdezte halkan, ahogy oda ért hozzám.

-          Most persze mindent tisztán lát. Most ő bán mindent és feladja, képes lenne meghalni és még közli is, hogy szeret. Szeret és maradjak veletek, ha ő már nem lesz, mert rám van szükségetek. – soroltam zihálva, míg ki nem tört belőlem a zokogás.

-          Gyere ide. – tárta szét karjait és szorosan zárta körül testemen. – Nem lesz semmi baja.

-          És ha igen? – kérdeztem mellkasába fúrva arcomat.

-          David nagyon kemény, túl lesz ezen hipp hopp.

-          Hívott engem Bill, és én nem vettem fel a telefont. Ez az én hibám. Ha nem viselkedek úgy vele, ha felveszem a telefont és beszélek vele…

-          Ne okold magad. – tette gyengéden ujját ajkam elé. – Nézz rám. – követelt szemkontaktust. – Mind magára hagytuk, de nem ok nélkül. Rettegek, hogy elveszítem, de hetek óta nem beszélek vele és a fejéhez vágtam, hogy januártól megválunk tőle. Én is hátat fordítottam neki, de ettől még nem mi vagyunk a felelősek. Nem tudtuk volna meggátolni a balesetet semmivel.

-          Hol van? – sietett felénk könnyben úszó szemekkel Natalie.

-          Az elsőn. Tom is ott van.

-          Menj vele. – fordultam újra Bill felé.

-          És te?

-          Nem tudom. – feleltem és elsétáltam, magukra hagyva őket.

Natalie már rohant is a bejárat felé, Bill pedig csak állt és nézett utánam. Nem tudtam, mit csinálok most, hova megyek, de egyedül akartam lenni. Nem maradhatok itt azt várva, hogy a bátyám még hányszor próbál elköszönni, hányszor látja be minden hibáját és hajtogatja a baromságait. Nem. Arra most nem vagyok hajlandó.

Dühös voltam. Dühös magamra és dühös a bátyámra. Egyszerűen nem voltam hajlandó arra gondolni, hogy ez még lehet rosszabb is. Hogy az állapota romolhat. Ha tud így viselkedni, akkor semmi baja. Csak megijedt, mint ahogy mindenki.

De ez akkor sem így működik.

Összezavarodtam, és Bill közelsége mit sem segített ezen. Ahogy újra láthattam őt, ahogy magához ölelt és újra megéreztem bőrének finom illatát, ahogy gondoskodó és felnőttes volt, mint szokott… istenem, de hiányzott.

„David összetörte magát, találkoztam Billel és itt lófrálok egyedül a buzi hóesésben a kórház körül…” – pötyögtem sms-t Nicknek, aki azonnal hívott is.

-          Mi van? David kórházban van?

-          Balesete volt, nem tud vezetni.

-          Hogy van?

-          Passz. Szanaszét törte magát, és valószínűleg a fejét is csúnyán beverhette, mert össze-vissza beszél baromságokat.

-          Mint például?

-          Szeret és jobb vagyok nála, ha meghal maradjak a banda mellett, ja és hogy nincs értelme semminek, mert mindent elveszített.

-          És te haragszol rá.

-          Idejöttem, láttam, túléli, ennyi. Nem okozhat nekem újra lelkifurdalást, azt nem csinálja velem.

-          Bill kavart fel jobban vagy David?

-          Nem is tudom. Jó lenne azt mondani, hogy David.

-          De akkor hazudnál magadnak.

-          Amint stabil az állapota elhúzok innen.

-          Szerintem pedig ott kéne maradnod.

-          Tom becsörög, átveszem. – szóltam és már nyomtam is meg a gombot, amivel fogadtam Tom bejövő hívását.