Amikor átléptem a város határát még nem sejtettem semmit. Semmi olyat, ami veszélyt jelentene számomra.

Napsütéses délután volt. Az utcák kihaltak, csak néhány autó suhant el mellettem. A szél néha - néha lomhán felkapta dús, gesztenyebarna hajam s megcirógatta vele arcomat.

Egy eligazító táblának támaszkodva, sípoló tüdővel vettem a levegőt. A veríték teljesen eláztatta fekete estélyi ruhám, ami a rohanást igen megsínylette. Néhány helyen felszakadt, a vállpánt is lassan megadja majd magát.

A kis kézi táskámat markolva - mely az egyetlen személyes holmim maradt-, indultam meg egy kis presszó felé. A forró beton égette meztelen talpamat, a térdem néha megrogyott alattam.

Az ajtó tetejébe akasztott csengő hangja tépázta meg dobhártyám, amint beléptem. Nem voltak benn sokan. Csak egy pár részeges férfi, akik hűsítő sörüket fogyasztották.

A pult felé vettem az irányt. S amint megláttam a kiszolgáló fiút, a lábam már nem tudott tovább tartani, a szemem nem látott semmit, a fülem zúgni kezdett...majd a földre rogytam, és nem érzékeltem a külvilágot.

**

Annyi éven keresztül segítettem Őt. Mégse kaptam semmit. Csak a fájdalmat.

Most, hogy otthagytam, tudom minden sokkal nehezebb lesz. De talpra állok. Nem fogok tovább senki játék babája lenni. Senkié...

- Végre. Örülök, hogy felébredtél. - mosolygott rám

Málnaszín ajka alól megvillant hófehér fogsora, s ahogy jobban szemügyre vettem arcát, már mindent tudtam.

- Angyal. - ziláltam

Furcsán nézett rám. Nem tudtam eldönteni miért. Vagy nincs tisztában vele mi is valójában, vagy csak előlem akarja elrejteni valós énét.

- A nevem Dan. - nyújtott felém egy csésze teát

Kivertem a kézéből, s azon nyomban felálltam a kanapéról, majd hátrálni kezdtem.

- Hé. Nem bántalak. Elájultál és gondoltam idehozlak magamhoz. Még nem láttalak a környéken és...

- Csönd! - nyögtem, miközben a kezeimet a fülemre tapasztottam

Ha egy angyal beszél egy magamfajtához, az minden hangnál fájdalmasabb... Mostmár...

Láttam ahogy rémülten kisétál a szobából, majd bezárja maga után az ajtót.

Lassan felemeltem a fejem. Körbenéztem és láttam... a világos színek dominálnak. Tipikus angyal..

Felálltam és körbe sétáltam a szobában. A polcokon képek. Róla, a barátairól... és egy kép, melyen egy idősebb hölggyel és férfival ül egy hintaágyon... A szülei. Hasonlít rájuk... Főleg az apjára. Ismerem Őt. Angyal volt. De elvett egy halandót, így többé nem lehetett fehér szárnyú. Bizonyára nem is gondolta, hogy a fia is az lett ami Ő volt.

- Dan.

- Jézusom. Megijesztettél. Légyszíves ne csináld ezt többet. - rivallt rám

- Nesztelenség. Velünk született adottság. - vontam vállat

- Velünk? - nézett rám értetlenül

- Cyril-nek hívnak. - ültem le

- Furcsa vagy.

- Te meg tudatlan. Apád igazán beavathatott volna.

- Mibe is?

- Kérdezd meg, milyen volt, még nem ismerte a Halandó Nőt. - ejtettem ki a szavakat fintorogva

Charles és Én sosem jutottunk közös nevezőre. Valahányszor belekezdtem valamibe, beleszólt. Folyton kritizálta a külsőmet is, az Égieket pedig folyton ellenem akarta fordítani. Bizonyára valahol sejthette, mi is lesz belőlem...

- Halandó nő? Velünk született adottság? Angyal? - csattant fel - Mégis mi vagy Te? A Bűbájos boszorkákban nőttél fel?

Felhorkantam.

- Charles dolga elmondani neked.

- Mit? És honnan ismered az apám?

- Ha megkérdezed tőle, majd az Én nevem ne említsd. Nem nagyon szívleljük egymást.

Dan rémülten nézett rám. Látszott rajta, hogy semmit sem ért.

Telefonja után kapott, Én pedig kisétáltam a konyhából.

**

- Nos fiam, mi volt olyan sürgős? - helyezkedett el a nappali kényelmes foteljében

- Mielőtt megismerted anyát... Te.. mi... mi voltál? - kérdezte tágra nyílt szemekkel

- Fiam...

- Apa! - Dan hangja határozottan csengett - Angyal? - suttogta végül

- Mikor beléptem már érzetem a szagod Cyril. - állt fel, s körbenézett

- Apa. Minden rendben?

- Ha elmegy ez a fekete szárnyú igen. - nézett mérgesen fiára

- Most mért velem van problémád? Te titkoltad a múltadat. És különben is. Nem mondtam neki semmit... - suttogtam a fülébe

- Takarodj a házból! - kiabálta a Charles

Tulajdonképpen nem azért hagytam el a házat, mert Charles megkért rá. Más okom volt.

Egy bizonyos belső érzés, mely annyira ismeretlen volt számomra.

A szívem sebesen dobogott, a vérem lüktetett, s sodródtam az árral, amint az Angyal szemébe pillantottam...

A parkban ültem egy padon. Rá gondoltam. Ha nem lennék az aki vagyok, a hangja maga lenne a gyönyör.

Bárcsak újra önmagam lehetnék... Bárcsak ne akartam volna uralkodni... Bárcsak szerethetnék... szerethetném...

Pár óra elteltével már egészen biztos voltam benne, hogy még szeretném látni Dan-t. De vajon Ő is akar engem? Vagy Charles elmondott neki mindet rólam, s ezek után már nem lesz kíváncsi rám? Ez olyan bonyolult... Egy halandónál is?

Próba szerencse.

- Dan. Kérlek szépen engedj be. - kérleltem

Választ ugyan nem kaptam, de tudtam, hogy benn van.

Az ajtónak háttal támaszkodva, sóhajtottam hatalmasat.

- Tudtam, hogy ez lesz. Charles ellenem van. És igazából meg is értem... De megváltoztam, vagyis próbálkozom. De olyan nehéz. Mert tudod szerettem volna felsőbbrendű lenni, mint az Égiek. De...

Kis monológom közben az ajtó kinyílt, s Én hatalmas puffanással landoltam Dan lábai előtt.

Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni... Felrángatott a földről, becsukta maga után az ajtót, majd a nappaliba tessékelt.

- Undorodom tőled. - mondta - Apám mindent elmondott. Ügyesen taktikáztál, de mégis... Annyira gusztustalan amit műveltél. Ezek után mit akarsz tőlem?

Minden szava fájt, és most nem csak azért mert fehérszárnyú.

- Nem tudom. - suttogtam, majd felálltam

Közel lépdeltem hozzá, majd feléje hajoltam. Pár pillanatig vártam, vajon zavarja -e majd ami történni fog?!

Nem reagált semmit. Arca mozdulatlanná vált, égkék szemei nem beszéltek hozzám.

Ajkamat az övére tapasztottam.

Nem tudom mikor, nem tudom, hogyan és azt sem miért.

Az ágyában feküdtünk, s szorosan öleltük egymást. Lélegzetünk a másik arcát súrolta.

Olyan békés volt. Egyenletesen vette a levegőt, pillái néha - néha megrezzentek, jelezvén, hogy álmodik.

Óvatosan megsimogattam arcát... Jéghideg ujjaimat végigvezettem járomcsontján, majd egy gyengéd csókol leheltem ajkára.

- Már fel is keltél? - léptelt mellém

- Nem tudtam aludni.

Egy puszit nyomott a fejem búbjára, majd egy halvány mosoly jelent meg szája szélén.

- Mióta ülsz idekinn?

- Egy ideje. Azt hiszem három körül keltem fel.

- Mért nem ébresztettél fel?

- Dan. - néztem szemeibe - Mik vagyunk mi voltaképp? Úgy értem egymásnak...

Furcsán nézett rám. Aztán elfordult, majd pótcselekvésként kávét kezdett készíteni. Mindent szépen lassan csinált, majd tíz perc elteltével, két bögrével fordult újra felém, és az egyiket elém tette le.

- Nem tudom Cyril.

- És... Mit gondolsz rólam? - reménykedve pillantottam rá

- Nem tudom. - keserűen nézett rám

- Hát mit tudsz te? - csaptam az asztalra dühösen

Szájtátva bámult rám... Rám, akinek a szemében könnyek gyűltek, s aki szélsebesen vette a levegőt.

- Cyril... - nyúlt felém

- Hagyjál! Ne érj hozzám. - sikítottam, s magam mögött hagytam a házát

- Nocsak Cyril. Nem hittem, hogy ilyen könnyedén megtalállak majd. - búgta a fülembe egy mély, férfihang

A szívem kihagyott pár dobbanást, s a lélegzetem is elakadt.

- Meglepődtél? - húzta gúnyos mosolyra íves ajkait

- Marcus. - sóhajtottam - Mit akarsz? - pillantottam rá érdeklődve

- Mégis mit gondolsz? Elszöksz tőlem és még meg mered kérdezni mit akarok? - kiabálta

- Nem vagyok a tulajdonod. Oda megyek, ahová szeretnék. - suttogtam

- Azt te csak hiszed. - morogta majd a falnak csapott

Hangos csattanással landoltam a sikátor betonos végében. A recsegő hangot hallva, sejtettem, hogy eltörött valamim. A melegségről - mely arcomon futott végig - tudtam, hogy a fejem vérzik.

- Gyenge vagy. Velem újra önmagad lehetnél. - sétált felém kacagva

A fájdalomtól felnyögtem, majd fájdalmas tekintetemet vörösen csillogó íriszébe fúrtam.

- Tudod, én elmulaszthatom a fájdalmadat, de cserébe kérnék valamit. - hajolt közel arcomhoz

- Nem megyek vissza hozzád. - nyögtem remegő hangon

- Az majd még elválik.

Ajakit az enyémhez nyomta, s vadul csókolt.

A fájdalmat, melyet akkor éreztem, képtelen vagyok leírni. Abban a pár pillanatban csak egy valakire tudtam gondolni... Dan. Vele akartam lenni, s már nem érdekelt, hogy ő nem szeret engem...

A fejembe éles fájdalom nyilallt, a szememet pedig bántotta a vakító fény amint kinyitottam. Nem tudtam mi történt és azt sem, hogy kerültem ki Marcus kezei közül.

Pár percig magatehetetlenül feküdtem az ágyban, a takaró védelmében, majd erőt véve magamon felültem. Szédültem ugyan, de hajtott a kíváncsiság.

- Cyril. Miért keltél fel? - rohant oda hozzám, amint kiléptem a szoba ajtaján

- Dan. - suttogtam - Mi történt? - tettem kezemet arcára - Marcus?

- Ne aggódj. Már vége. Nem lesz semmi baj. - tapasztotta homlokán az enyémek

- Marcus halott. - lépett elő Charles

- Mi? - kérdeztem szájtátva - Te... segítettél... nekem?

- Igen.

- Köszönöm. - lépdeltem közelebb hozzá

- Gyere. Dan, fiam. Készíts egy teát Cyril-nek. - utasította, majd megindult a nappali felé

Ugyan segített nekem, de tudom, hogy gyűlöl. Soha nem tettem semmi jót, amiért megbecsülhetne.

- Kérnék valamit. - kezdte komolya, diplomatikus hangon

- Cserébe, hogy segítettél?

Bólintott.

- Ha tényleg szereted Dan-t, hagyd őt békén. Nem akarom, hogy olyan legyen mint te.

Egyenesen a szemembe nézve intézte szavait, melyek rögtön célt találtak. Olyan fájdalmat éreztem, melyet Marcus sem volt képes okozni.

Szememben könnyek gyűltek, se fejemet rázva reménykedtem, hogy rosszul hallottam.

- Tűnj el az életéből. Sosem lenne képes beléd szeretni.

- Ha tudom, hogy ez az ára a segítségednek, inkább ott helyben meghalok. - mondtam arcától pár centire

Hangomból a düh jól kiérezhető volt.

- Megállapodtam az Égiekkel. Ha nem hagyod békén a fiam, Ők ölnek meg. - mondta diadalittasan

- Legalább hagy köszönjek el tőle. - kértem

- Nem.

- De. - mondtam határozottan - Ezt nem tilthatod meg.

- Dan.

- Jézusom. Megijesztettél. - fordult felém mosolyogva

- Nesztelenség. Velünk született adottság. - ismételtem önmagam

- Tudom. Már említetted. - mosolyogva kezeit az arcomra tette, s úgy csókolt

Finoman eltoltam magamtól, s szemeiben a rémülte villant meg.

- Mennem kell.

Szólásra nyitotta ajkait, de én ujjamat rátéve megállítottam.

- Ne tedd még nehezebbé. - kértem - Csak... ne felejts el soha.

- Cyril.

- Szeretlek. - suttogtam füléhez hajolva

Egyedül sétálva a tengerpartom, elhagyatottként érezve magad, maró fájdalommal a szívedben, és ürességgel megtelve, kilátástalannak tűnik minden.

Egyre mélyebbre sétálok, s lassan a tüdőmet víz árassza el, nem gondolok semmire, csak a megnyugvásra vágyom... a súlytalanságra... egy fájdalom nélküli világban...