119. rész. Sajnálom.

Tom szavait feltehetőleg, míg élek nem fogom elfeledni. David tüdeje összeomlott, percekig nem volt életben… újra kellett éleszteni.

Bill kisírt szemekkel állt velem szemben David szobája előtt, én pedig meredten bámultam rá.

-          Lélegeztetőre tették, stabil az állapota. – magyarázta Tom, de nekem minden egyes szava elveszett a helységben.

Bill tudta, mit gondolok, tudta, mit érzek. Csak bólogatott, lebeszélve engem gondolataimról, én pedig egyre üvegesedő tekintettel álltam tekintetét és éreztem, hogy szükségem van rá. Hozzá akartam bújni, magamhoz akartam ölelni, érezni akartam gondoskodását.

-          Kicsim! – érkezett hátunk mögül édesanyám és azonnal magához szorított zokogva.

-          Melyik az orvosa? – kérdezte azonnal tárgyilagos édesapám, Tom pedig azonnal felajánlotta neki, hogy elkíséri hozzá.

-          Anyu, ne sírj. – próbáltam csitítani. – Minden rendben lesz.

-          Hogy történhetett ez?

-          Eldobta a telefonját, és mikor hívtam lehajolt érte a lábához. Ez az utolsó emléke. – világosított fel bennünket Natalie.

Egyértelmű volt, hogy mindenki magát okolja. Hirtelen mindenki talál okot, hogy magát hibáztassa. Anyu, amiért hagyta, hogy elfajuljon a vita otthon. Bill, amiért nem írt vissza neki, és amiért ki akarja rúgni. Natalie azért, mert ő hívta, miatta kutatta a telefonját és nem figyelt az útra. Én pedig? Az egyik felem okolja magát az idióta viselkedése miatt, amiért nem volt itt az előbb sem és amiért úgy beszélt vele előtte. A másik felem pedig dühöng, és arra gondol, tessék, ezt is elérte David. Akik haragszunk rá és egyáltalán nem ok nélkül, most mind itt vagyunk, utáljuk magunkat és mindent megbocsátanánk neki, ha megúszná ezt az egészet.

Apu hosszasan konzultált az orvossal, majd helyre rakta anyut. Nem igazán szereti a nyílt érzelem kinyilvánítást. Közölte, hogy David jól lesz, most már nem romlik az állapota, használt pár orvosi műszót, amit nem nagyon értettünk, megígértette velem, hogy telefonálok, ha valami történik, majd kézen ragadta anyut és hazamentek.

Bill arcára kiült a „hát ez meg mi volt” nézés, én pedig elmosolyodtam magam ennek láttán.

-          Különös egy család vagyunk, senki sem komplett.

-          Most már itt maradsz?

-          Azt hiszem itt kéne.

-          Tesó, én hazaviszem Nataliet. – szakította meg szemezésünket Tom.

-          Adamet rábíztam a szomszédra, de már le kell fektetnem. – magyarázta Nat.

-          Persze, menjetek.

-          Hívj fel kérlek, bármi történik. – ölelt magához.

-          Mindenképp. – ígértem, majd néztem utánuk, ahogy elsétálnak.

-          Szereti. – állapította meg suttogva Bill.

-          Nem voltam itt.

-          Nem tudtál volna mit tenni. – fordult felém.

-          Nem akarok itt ülni.

-          Szóval mégis elmész.

-          Gyere velem. – kértem megbánva, amint kimondtam. – Oké, bocs. Ez hülye öltet volt. – mentegetőztem. – Szia. – búcsúztam és már mentem is a kijárat felé, mint aki sietősen elhagyja a süllyedő hajót.

A következő percek eseményei gyorsan zajlottak, komoly megfontolás és előre gondolkodás nélkül. Kiléptem… Bill utánam jött… sikítozó lányok… megragadom Bill kezét, visszahúzom az ajtón… rohanunk, majd egy ajtó kilincsét lenyomva, berántom magam után Billt és már zárom is be belülről az ajtót.

Egy raktárban találtuk magunkat, ami nagyjából három méterszer háromméternyi alapterülettel rendelkezett, megszámlálhatatlan segédeszközökkel és orvosi cuccokkal megpakolva.

-          Mára elegem van a rajongóitokból.

-          Ma már mindkettőnket megmentettél.

-          Már értem, miért nem mozdultunk ki csak úgy sosem.

-          Fel kell hívnom Tomot, hogy óvatosan közelítsen, vagy hívja fel Sakiékat.

Hallottuk kintről a lányokat, amint minket keresve letáboroznak a folyosón, majd rövid idő múlva pár telefon után, már egyre nagyobb létszámmal várják, hogy megbizonyosodjanak, valóban Bill Kaulitzot látták.

Törökülésben ültünk egymás mellett, hátunkat az ajtónak támasztva és hosszú ideig csak hallgatóztunk. De legalábbis hallgatózást tettetve nem szóltunk egymáshoz.

-          Ez életem legszörnyűbb Karácsonya. – sóhajtottam

-          Ami azt illeti, én is emlékszem jobbra. Szörnyen érzem magam David miatt.

-          Nem tudom képes lennék-e feldolgozni, ha nem hozzák vissza az életbe és én nem voltam itt, nem búcsúztam el, nem hallgattam végig, amit mondani akart.

-          Ne őröld magad olyan dolog miatt, ami nem történt meg.

-          De ez benned változtatott valamit? Te nem érzed úgy, hogy ettől még ő David, aki csak bántani tud, és csak átgázol mindenkin gátlások nélkül? Vagy velem van a baj? Én érzem csak azt, hogy ez annyira Davidos? Itt sajnáljuk és hibáztatjuk magunkat, és ha rendbe jön, újra hátba szúr minket? Pont olyan vagyok, mint ő, mert ezt gondolom?

-          Dehogy! – ellenkezett azonnal hevesen. – Én megijedtem és igen, szeretem őt, ott volt velem mialatt felnőttem, ő teremtette meg az alapját annak az életnek, amit élhetek. De döntöttem, nem tudok vele együtt dolgozni, nem megy. Egész egyszerűen akkorát csalódtam benne, hogy úgy érzem, képtelen vagyok túllépni rajta.

-          Sajnálom. – jött ki belőlem az, amit már nagyon régóta ki akartam mondani neki.

Rám nézett, egyenesen a szemeimbe és most először nem tudtam olvasni belőlük. Nem beszéltek nekem, nem éreztem, amit érez gyönyörű szemei mögött.