120. rész. Ne merészelj itt hagyni!

-          Mit sajnálsz? – kérdezte fel nem adva egy pillanatra sem a szemkontaktust.

-          Ha ezt két hónappal ezelőtt kérdezed, mást feleltem volna.

-          És most?

-          Sajnálom, hogy megbántottunk. Nem kellett volna belemennem David játékába, de te nem tudod mikre rá nem kényszerülsz, ha tudod, hogy egy hét múlva már nem tudsz miből élni.

-          Sajnálom, hogy akkor nem hallgattalak meg. De nem ment.

-          Ugyan. Érthető így utólag már. Akkor kibuktam, de már értelek. Átvertelek, hazudtam neked, játszottam veled. Nem meglepő, hogy rosszul vetted, mikor meg tudtad.

-          Tessék? – kérdezte felhúzott szemöldökkel és nem leplezte hirtelen haragját.

-          Mi az?

-          Ezt miért csinálod?

-          Mit?

-          Miért mondod, hogy átvertél, hazudtál, és hogy játszottál velem? Miért beszélsz így?

-          Nem kapaszkodtál túlzottan az esélybe, hogy talán mégis tényleg igazi volt minden.

-          Leléptél már másnap. Időm sem volt feldolgozni. Az egyik pillanatban még minden tökéletes, a másikban rám zúdul ez az egész és fogalmam sincs, mit higgyek.

-          Elküldtél, lealáztál és később sem kerestél. Szerintem felesleges most erről beszélnünk.

-          Én csak… Két hónapja nem láttalak, de…

-          Ne. – tettem a szájára a kezemet. – Semmi de.

-          Miért kérdezted, hogy vagyok, ha nem is érdekel igazából? – vette el a kezemet, és nem engedte el.

-          Ha tudtam volna, hogy te írtad az sms-t Tom telefonjáról, nem kérdeztem volna meg.

-          Elárult?

-          Elszólta magát.

-          Te nem érzel semmit? Semmit, most hogy újra találkoztunk? Itt vagyunk ketten alig pár centire egymástól és nem érzel semmit?

-          Bill, ezt ne csináljuk.

Magasról tojt arra, amit mondok neki, államat gyengéden megtámasztva kezével, gyengéd csókot nyomott ajkaimra.

Annyira puha volt, annyira finom… annyira hiányzott, hogy senki más nem csókol úgy, mint ahogy ő.

Nem csókoltam vissza, az agyam felülkerekedett a tomboló szívem diktálta érzéseken.

Felálltam, lenyomtam a kilincset és már csuktam is vissza Billre a kis raktár ajtaját.

-          Várj! – lépett ki utánam, én pedig elkövettem a jelenleg elkövethető legnagyobb szemétséget.

Megláttam pár lányt a folyosó végén…

-          Ez itt Bill Kaulitz?! – kérdeztem fennhangon, mire mind felkapták a fejüket.

Bill kétségbeesve nézett rám, nem hitt a fülének.

-          Sajnálom. – suttogtam és szemébe nézve hátráltam, kikerülve a felénk rohanó lányokat.

Szempillantás alatt közrefogták szegényt. Nem voltam büszke magamra, cseppet sem, de igyekeztem jóvátenni, amint a másik emeleten megláttam Sakit sétálgatni. Sietősen hadartam el, hol találja Billt és megkértem, minél előbb menjen érte.

-          Na végre! – pattant fel Tom David szobájával szembeni foteljéből. – Hol van Bill?

-          Saki mindjárt hozza gondolom. Én bemegyek Davidhoz.

-          Mi történt? – kapta el a kezemet és visszafordított magával szembe.

-          Majd vele megbeszéled, nekem ehhez most nincs kedvem.

-          Még mindig szeret. Miért nem hagyod?

-          Késő. – feleltem dacosan, majd kirántottam karomat szorításából és bementem bátyám szobájába.

Ébren volt, és meglepődött, mikor meglátott.

-          Azt hittem, elmentél.

Odalépdeltem az ágyához, közel hajoltam hozzá és egyenesen a szemeibe nézve közöltem:

-          Ne merészelj még egyszer így rám ijeszteni! Ne merészelj itt hagyni, megértetted!?

-          Ne haragudj. – pislogott rám nagyra kerekedett szemeivel és elmosolyodta magát.

-          Elegem van David. Utálom ezt a napot.

Fel-fel szisszenve, óvatosan arrébb húzódott, helyet csinálva maga mellett, én pedig lassan, figyelve minden mozdulatomra, lefeküdtem mellé. Fejemet vállára hajtottam és csendben figyeltem, ahogy légzése ütemesen mozgatja mellkasát.

-          Hello srácok! – köszönt a testőrök között ücsörgő ikreknek Nick. – Hol van?

-          Szia. – viszonozta köszöntését Bill nem leplezve unszimpatikus érzéseit vele szemben.

-          Hello. – fogott kezet vele Tom. – Hamar ideértél. Bent van Davidnál már egy ideje.

-          És hogy van David?

-          Az orvosa szerint már átvészelte a nehezét. Már magától lélegzik ahhoz képest, hogy milyen szarul volt egy pár órája.

-          Viki hogy van?

-          Nem tudom. A szokásos? – vigyorgott.

-          Oh, akkor nincs könnyű dolgotok vele. Nekem kell egy kávé, hol találok?

-          Sam hozol nekünk három hosszú kávét, ha megkérlek? – fordult testőre felé azonnal Tom. – Vagy majd én megyek veled. – helyesbített azonnal.

-          Mi? – esett le Billnek, hogy akkor ő kettesben marad Nickkel. – Nem. Menjen magának kávéért mindenki.

-          Ugyan haver. Szerintem igazán békét köthetnék már. – nyújtotta jobbját Nick Bill felé.

-          Minek? Nézd el nekem udvariatlanságomat, de nincs okom bízni benned, és amúgy is van elég barátom, nincs szükségem még egyre.

-          Nem akarok a barátod lenni, de aranyos a feltételezés.

-          Talán Nick segíthet neked. – segített zökkenő mentesebbé tenni a kommunikációt Tom.

-          Nekem? Miben?

-          Hozom a kávét. – veregette meg öccse vállát, és már távozott is Sammel.

-          Na jó, én hazamegyek. Itt már nincs rám szükség. – állt fel Bill.

-          Te tényleg olyan gyerekes vagy, mint ahogy képzeltem.

-          Ne haragudj rám, amiért nincs kedvem veled társalogni.

-          Oké, igen. Utálatos voltam, de basszus elvetted tőlem a nőt, akit szerettem!

-          Most mégis veled él.

-          De még mindig a tiéd. – replikázott Nick.