121. rész.  Van egy dal…

-          Miért csinálod ezt? Minek jössz ide és minek mondod ezt nekem? – fakadt ki Bill.

-          Figyelj haver, tudom, hogy nem vagyok a kedvenced, hidd el, én sem rajongok érted. Szerintem nem illesz Vikihez és ezt alátámasztva számtalan érvvel elő tudnék rukkolni, de nem teszem.

-          Gondolom a legütősebb érved az, hogy te illesz hozzá igazán.

-          Nem. Habár igaz. A legütősebb érvem, hogy a te szavaiddal éljek, te magad vagy. A gyerekességed és az, ahogy elbaltáztad ezt a kapcsolatot.

-          Én?? – háborodott fel fejhangra váltva Bill.

-          Meghazudtoltad úgy, hogy meg sem hallgattad. Nem bíztál benne annyira, hogy adj egy esélyt neki. Azonnal faképnél hagytad, ahogy valaki beleköpött a tökéletes kis levesedbe. – sorolta Nick igyekezve nem lekezelően beszélni és nem szándékosan bántani.

-          Kíváncsi vagyok ki viselkedett volna másképp a helyzetemben.

-          Például ő. És ez bőven elég szerintem.

-          Mit akarsz most elérni voltaképpen? Még utoljára lealázni, mert akkor velem volt helyetted?

-          Te még mindig nem érted. Segíteni akarok neked. Nektek, ha így jobban tetszik.

-          Miért?

-          Mert szar neki nélküled. Hidd el, a hideg ráz ettől az egésztől most jelen pillanatban, de barát vagyok, akinek vannak kötelességei. És az én kötelességem az, hogy őt boldoggá tegyem.

-          Azt mondod, hogy velem akar lenni?

-          Azt mondom, hogy boldogtalan mióta elmentünk Stuttgartba. És nem München hiányzik neki, hanem te. Nem beszélünk róla, sőt megkért, hogy ha nem bírja, beszéljem le rólad. Akárhányszor elindult, hogy idejön hozzád, én tartottam vissza. Mikor fel akart hívni, elvettem a telefonját. De csakis azért, mert ezt kérte tőlem, és mert ésszerűnek látszott. De már nem az.

-          Ma megcsókoltam, de nem csókolt vissza. Beszélni akartam kettőnkről, de nem hagyta. Aztán faképnél hagyott nem túl fair módon.

-          Mert elmenekült innen és esze ágában nincs meggondolni magát. Dacos és kezelhetetlen jelen pillanatban. Megsértetted, összetörted a szívét és ő ezen nem tud túllépni. Vagy talán inkább nem akar.

-          Akkor? Mégis mit tudnék tenni?

-          Megoldást tőlem ne várj. Én csak elmondom a nyilvánvalót. Szeret téged, de úgy érzi még a magány is könnyebb, mint feldolgozni azt, ahogy viselkedtél akkor. Ráadásul a bátyja is rohadt nagy visszatartó erő számára, mint tudjuk.

-          Mi van, ha nincs igazad? Ha még sem szeret már.

-          Marha nehéz felfogásod van neked.

-          Nehéz bíznom benned. Még abban sem bízom, hogy tényleg nem játék volt az egész kapcsolatunk.

-          Ezt ugye nem mondod komolyan? Na jó, tudod mit? Hagyjuk a francba az egészet. Talán jobb is, ha mindketten tovább léptek végre és találtok magatokhoz illőt.

-          Talán.

-          Örültem. – bólintott egyet Nick, majd sarkon fordulva elsétált. – Ja még valami. – fordult vissza.

-          Igen?

-          Van egy dal. Valami shadow a címe. Nem tudod, ki játssza?

-          In your shadow i can shine?

-          Azaz! – tett úgy, mintha tényleg most esne le neki.

-          Az a mi dalunk. Miért?

-          Állandóan ezt énekli vagy dúdolja, mikor azt hiszi nem hallom.

-          Én írtam neki.

-          Na már ezt is tudom végre. – kacsintott sokat sejtetően Billre, majd ismét továbbállt.

David mellkasán fekve ébredeztem hangjára.

-          Hugi. – suttogott.

-          Mi az?

-          Azt hittem alszol.

-          Én is azt hittem. Jól vagy? – néztem fel rá megdörzsölve szemeimet.

-          Nem tudok elaludni.

-          És jellemző mód, ha te nem tudsz, ne aludjon más sem.

-          Nem akarom, hogy aludj, mikor végre itt vagy velem.

-          Te nagyon beütötted a fejed.

-          Nem hiszed el, hogy megbántam.

-          Azt nem hiszem el, hogy képes voltál ezt tenni velem. – feleltem nyugodtan, beletörődve már a múltban történtekbe.

-          Nem akarlak elveszíteni. Tényleg csak te számítasz nekem.

-          Nehéz bízni benned.

-          Nem érdemlek egy utolsó esélyt?

-          Miért kell a saját bátyámnak esélyeket adnom?

-          Tudom, hogy képtelenség helyre hoznom mindent, de ha hagyod én meg szeretném próbálni.

-          A mai nap folyamán kétszer fordult meg a fejemben, hogy azért törted össze magad, hogy megsajnáljunk és megint mindenki veled foglalkozzon.

-          Ismersz. – mosolyodta el magát. – De hidd el, semmi szándékosság nem volt bennem. Eldobtam a telefont, mikor nem vetted fel, aztán Nat hívott és lehajoltam érte. A következő emlékem, hogy itt ébredek és mindenem fáj. Nem hittem, hogy itt leszel.

-          Mikor megtudtam, hogy mi történt, az járt a fejemben, amiket mondtam neked ma apuéknál.

-          Tudom, hogy nem gondoltad komolyan.

-          Komolyan akartam gondolni. De nem élném túl, ha elveszítenélek.

-          Tehát legyek, csak elég távol tőled.

-          Ha a közelemben vagy, mindig bántasz.

-          Mert nehéz veled. Mert sokkal erősebb és jobb vagy nálam. Versenyezni akarok veled, fölényt akarok szerezni és nem válogatom meg az eszközeimet. Szinte mindent jobban csinálsz nálam. Ezért kértem, hogy maradj a srácokkal, ha én már úgy sem maradhatok velük.

-          És ezt mégis hogy tervezted? Hogy maradhatnék velük?

-          Minden menedzsernek kell egy asszisztens. Te lehetnél az utódomé.

-          Már beletörődtél, hogy kiraknak a csapatból?

-          Tudod a mai napig úgy terveztem, megtámadom a döntésüket és kártérítést követelek, ha minden kötél szakad.

-          És mától?

-          Mától alávetem magam a döntésüknek és emelt fővel távozom.

-          De még azért reméled, hogy Bill addig meggondolja magát?

-          Nem.

-          Beszéltem ma vele.

-          Az már jó, ha szóba álltok.

-          Azt mondta – tereltem inkább a puszta tények felé a témát. – képtelen megbocsátani neked. De én mégis azt éreztem, hogy már rég megbocsátott, csak vár valamire. Szeret téged.

-          Ha én ott vagyok, ti nem lesztek együtt. Ha meg is gondolná magát, ez az, ami visszatartja.

-          Nem leszünk mi együtt.

-          Szerintem ő nagyon is akarná. Már nem haragszik rád, és talán már elhiszi, hogy nem hazugság volt.

-          Nekem nem megy. Nincs szükségem erre.

-          De ha én akkor nem rontom el, még együtt lennétek.

-          Nagyon valószínű. De talán jobb is így. Én sokszor egyedül is sok vagyok magamnak.

-          Akkor elmúlt?

-          Dehogy múlt el. Hiányzik és szeretnék vele lenni, de a mérleg már nem az ő oldalára billen, hanem a saját, önző, sérüléstől rettegő, magának való nő oldalára.

-          Miért mondod ezt el nekem? Miért beszélsz ilyen őszintén velem erről.

-          Mert már nincs veszíteni valóm. Már nem számít. Én reggel elbúcsúzom, ha már tényleg jobban vagy és megy minden a régiben.

-          Minden?

-          Szerinted most minden megváltozik köztünk?

-          Szeretném. Adjunk egy esélyt neki, jók vagyunk együtt. És ha te és Bill már úgy sem lesztek együtt, nem leszek akadály.

-          Tehát vagy te vagy nekem vagy Bill?

-          Csak szerinted nem megy a kettő együtt.

-          Tudod a legnyugisabb az volt, mikor egyikőtök sem volt. Volt egy tök jó évem, míg fel nem hívtál ezzel a hülye ötlettel.