128. rész. Megdobban a pici szíved?

Milánóba érve semmi másra nem vágytam, mint átvenni a szobakulcsot, megkeresni a hozzá tartozó szobát, magamra zárni az ajtaját és bebújni az ágyamba.

Nos, David hamar emlékeztetett, hogy most nem vendég vagyok, nincs felmentésem a kötelező pofavizitek alól.

A hallban gyülekeztünk, és míg a londinerek felhordták a csomagjainkat, nagymegbeszélést tartottunk.

Tisztában voltam vele, hogy Milánóba egy divatbemutató miatt jöttünk, de csak most ért el a tudatomig, hogy Bill is végigvonul a kifutón. Már mikor megemlítette Dave, Bill izgatottsága gyermekded mosoly formájában tükröződött arcán.

Tudtam, milyen rég vágyik már erre, mesélt már efféle tervekről, álmokról.

Már nagyon vágytam a magányra, mikor David közölte, hogy mi hatan ma együtt vacsorázunk, egy asztalnál a szálloda éttermében. Utasításba adta, hogy menjük a szobáinkba, pihenjünk egy kicsit és egy óra múlva találkozunk.

Alig pár perce voltam a szobámban, mikor kopogtak.

-          Jövök.

-          Zavarhatlak egy kicsit? – pislogott rám tündérien Georg az ajtóban állva.

-          Gyere. – tártam ki az ajtót, és mikor bejött már csuktam is be mögöttünk. – Miben segíthetek? – kérdeztem rá egyből, hátha hamarabb magamra maradhatok újra.

-          Először is gondoltam személyesen és mielőbb közlöm, örülök, hogy velünk vagy.

-          Köszönöm. Én egyelőre még nem vagyok annyira meggyőződve arról, hogy jó ötlet.

-          Akkor jól láttam, hogy nem tetszik túlzottan a közös vacsi ötlete.

-          Ahogy rajtad is látszik, hogy nem szívesen vagy itt ma.

-          Bill holnap este fellép, és én örülök, büszke vagyok, de nekünk nincs dolgunk itt. Szívesebben maradtam volna még otthon erre a két napra.

-          Alyssa miatt?

-          Nem is tudom. Inkább talán csak kényelmesebb volt otthon lógatni a lábamat a megszokott környezetben, mint újra utasításokat hallgatva kisebb tömeget kerülgetni egész nap.

-          Én miben segíthetek neked?

-          Csak vágytam valakire, aki hasonlóként érez. Aki kevésbé lelkes, mint a feltöltött duracell ikrek. Pörögnek ezerrel szokás szerint.

-          Szeretnéd kicsit otthonosabban érezni magad?

-          Valahogy úgy. Elegem van már a szállodai éttermekből.

-          Nos, ezen könnyen segíthetünk. – vettem is elő a telefonom, mit sem törődve Georg kíváncsi nézésével.

-          Szia, én vagyok. --- Van egy ötletem. --- Nyugi. Csak arra gondoltam, inkább rendeljük fel a kaját a szobámba és együnk itt együtt. Meghittebb lenne, mint lent ücsörögni az étteremben. --- Tudom, én találtam ki. --- Szólj nekik te. --- Oké, pussz.

-          Tudtam, hogy hozzád kell jönnöm. – mosolygott hálásan Georg.

-          Hát én most valami érdek védelmis féle vagyok itt, úgyhogy gyere hozzám bármivel.

-          Imádlak. – puszilt arcon. – Megyek is, köszönöm.

Meglepett álltam és figyeltem, ahogy becsukja maga mögött az ajtómat. Nem számítottam ilyesfajta érzelemkitörésre, de jól esett, hogy már első nap tehettem valakiért valamit. Na persze nem teljesen önzetlenül tettem, én is szívesebben… basszus, ez talán még sem jó ötlet. Elfelejtettem azt az aprócska részletet, hogy én a közös vacsorát nem csak azért elleneztem szinte ordítva legbelül, mert utálom a szállodai éttermeket, hanem azért, mert elkerülhetetlen a Billel való kontaktus. Erre most még meghitté is teszem. Szép volt Viki, így tovább.

-          És hogyhogy meghívást kaptunk maga Viktoria Jost szobájába? – gúnyolódott Tom, amint befejezte a vacsoráját és elterült a foteljében.

-          Ezt meg hogy érted?

-          Emlékszem mennyit harcoltál, hogy tartsuk tiszteletben a saját szobádat, sőt még külön emeletre is költöztél, most meg első este már a te foteledben ücsörgöm és a te asztalodra rakom a lábam. – tette vigyorogva mindkét lábát az asztalra.

-          Halva született hiú ábránd, hogy képes vagy tiszteletben tartani más magánszféráját, úgyhogy én nem is fárasztom magam ezzel.

-          Jogos. – adott igazat bólogatva Bill.

-          Na, te csak ne bólogass. – szólt rá Gustav.

-          Oké, mielőtt kisebb tömegverekedés alakulna ki, elmondom, miért akartam ezt a kis hatos összeröffenést. – tette le tányérját David.

-          Ja hogy volt ezzel kifejezetten terved? Én azt hittem, csak nem akarsz unatkozni.

-          Hehe. Vegyetek komolyan, légy szíves. Mint már nyilván való, Viki immár a csapat tagja. Amellett, hogy nekem segít elintézni ezt-azt, amire nincs időm…

-          Vagy, amit nincs kedved megcsinálni. – pótoltam a hiányzó részt.

-          Hugi. – szólt rám.

-          Oké, befogtam.

-          Köszönöm. Szóval amellett, hogy elintézi azt, amire nincs időm, vagy amit nincs kedvem megcsinálni  – mosolygott rám, totálisan meglepve ezzel nem csak engem, de a rajtunk kívül négy itt tartózkodó fültanút is. – Viki azért is felel, hogy ti jól érezzétek magatokat.

-          Most ez úgy hangzik, mintha udvari bolondnak szegődtem volna a királyságotokba.

-          Mivel én nem igazán úgy vagyok berendezkedve, hogy mindenre tudjak figyelni, így sok mindent elszúrtam. Nem tudok mindig arra figyelni, hogy a legelső a ti személyes érdeketek legyen. Vikiben megbíztatok, megbíztok, sokat segített már, és most is ezért van velünk. Megkönnyíti a helyzetem és a tiéteket is. Ha valamit szeretnétek és én épp nem vagyok vevő rá, itt van ő, aki majd megpróbálja elintézni.

-          Egész nap a nyakadon fogok lógni. – dörzsölte tenyerét Tom.

-          Fejezd már be! – bökte oldalba őt Bill.

-          Itt mi mind barátok vagyunk, de elsősorban munkatársak. Ezt tartsuk tiszteletben. Holnap iszonyú sok dolgom lesz, úgyhogy Viki a felelős értetek.

-          Mi az, hogy én vagyok felelős értük? Az előbb udvari bolond voltam, most már óvónéni?

-          Hol voltál a megbeszélésen? – vont kérdőre.

-          Fejben máshol. – vallottam be.

-          Oké. – forgatta szemeit még mindig meglepően nagy türelemmel. – Reggel Billnek főpróbája lesz a kifutón. Egy fotós is megy veletek, ügyelj rá, hogy viselkedjen, neked az menni fog. Onnan irány a helyi tinimagazin szerkesztősége, én ott fogok csatlakozni hozzátok. Rövid fotózás az interjú után, Bill megy tovább, Tom, Georg, Gustav szabad program. Később megyünk Bill után a bemutatóra, utána egy kisebb parti a tervezők tiszteletére, majd vissza a hotelbe és alvás, mert korán reggel indulunk tovább Párizsba.

-          Értem. – feleltem szűkszavúan és már alig vártam, hogy négyszemközt maradjak Daviddal.

-          Kihagytad a fodrászt. – javította a beosztást Bill.

-          Igaz.

-          Oda is kellek? – kérdeztem, most már nem bírva magamban tartani enyhe ellenvetésem.

-          Nem, de a napi programhoz tartozik.

-          Rendesen besűrűsítetted a napot.

-          Muszáj voltam.

Nem tartott már sokáig a kis privát buli, Bill bontotta a társaságot, és így a többiek is távoztak.

-          Láttad ezt?

-          Mire gondolsz? – kérdezett vissza Tom.

-          Nem akar velem lenni. Totál kibukott, mikor meghallotta, hogy engem fog kísérgetni egész nap.

-          Majd megszokja. És mint látod, már David is a segítségedre van.

-          Hogy lenne már a segítségemre?

-          Ne viccelj. Elhozza őt velünk, kreál egy munkát számára, ami amúgy teljesen felesleges, és úgy intézi, hogy Viki valahogy mindig a közeledben legyen.

-          De David nem hagyná soha, hogy együtt legyünk és együtt is dolgozzunk.

-          Ez az előnye a mondvacsinált munkának. Nem fog hiányozni senkinek.

-          Viki nem venné ezt be.

-          Hát úgy néz ki, bevette.

-          Miért segítene nekem David?

-          Vajon miért? Hogy elnyerje újra a bizalmad. Mindkettőtöket újra megnyer ezzel, ha sikerül helyre hozni a kapcsolatotokat, amit ő barmolt szét.

-          Erről nem volt szó. – támadtam le azonnal bátyámat, ahogy a srácok leléptek.

-          Miről?

-          Hogy Bill nyakába varrsz egész napra.

-          Ez a munkád hugi. Én megkérdeztem menni fog-e.

-          Gondoltam majd fokozatosan szoktatom magam.

-          Arra nincs idő.

-          Francba.

-          Mitől félsz jobban? Hogy kellemetlen lesz vele lenni, vagy hogy újra megdobban a pici szíved érte?

-          Az én pici szívem már így is ezerrel dobog, ha a közelében kell lennem. – vallottam be önkéntelenül, egyáltalán nem gondolkodva. – Na jó, ezt nem hallottad.

-          Nagy szerelem volt hugi, én megértelek. Nem kell titkolóznod, nem kell magadban tartanod.

-          De igen. De kell. Nincs visszatáncolás, már megmondtam és én tartom magam ahhoz, amit mondok. – makacskodtam.

-          Minél többet mondod, annál kevésbé hihető. – vigyorgott.

-          Nem segítesz David. Talán mégis haza kéne mennem, nem jött még ennek el az ideje.

-          Na ne szórakozz velem. Állj a sarkadra, légy az a nő, aki voltál a Billel való románcod előtt. Légy önmagad.