129. rész. Nem tetszel te nekem.

Reggel korán kidobott az ágy. Letusolva, felöltözve – természetesen vagy tucatszor öltöztem át, mire már megfelelőnek találtam a megjelenésem – vártam az indulásra.

-          Na hugi. – lépett be hamarosan bátyám.

-          Neked is jó reggelt.

-          Bocs, pörgök. Szóval itt vannak a kártyáitok – nyomott a kezembe öt nyakba akasztható, névre szóló kártyát. – Ezzel mászkálhattok csak ott bent. A fotóst Alexnak hívják, szólj rá, ha nagyon tolakodna. Csak pár fotót készíthet, majd később kiválogatjuk, melyik jelenhet meg. Sakiék veletek lesznek, ők tudják, hol van a szerkesztőség, ahova érjetek légy szíves pontosan. Egy gyors ebéd belefér utána, míg Bill fodrásznál van, de számítok rád a bemutatón, kell még szerezni pár helyet lehetőleg az első sorban, ami nem lesz egyszerű tekintetbe véve, hogy teltház van.

-          Ezeket felírnád? – pislogtam megilletődve.

-          Egész nap telefonkapcsolatban leszünk, bármi van, hívj.

-          Mélyvízbe dobsz.

-          Naná. Imádsz pörögni és én is imádom, ha pörögsz. Bízom benned, nem tudsz mit elszúrni.

-          Köszönöm.

-          Na indulás, a srácok már a parkolóban vannak. Legalábbis nagyon remélem.

Egy hosszú, zsúfolt és fárasztó nap vette kezdetét. Próbáltam a srácokkal úgy viselkedni, hogy komolyan vegyenek, de még se játsszam meg magam túlzottan, hisz mégis csak barátfélék vagyunk.

Természetesen Tom még nem volt a parkolóban, mikor én leértem. Ő valahogy sosem veszi komolyan, mikor időpontot adnak neki, amikorra igenis el kell készülnie. Ilyenkor lép érvénybe, a barát, aki érdek védelmisként van jelen. Betuszkoltam a másik három srácot a lesötétített autóba, így mikor Dave és David elsétált mellettünk a parkolóban és megkérdezték, miért nem indultunk még el, közöltem, hogy bocsi, a srácok rám várnak, vissza kellett rohannom egy bizonyos női ügyet elintézni. Felnőtt férfi erre csak zavarba jön és tovább vonul. Nos, ők is ezt tették.

Ahogy leléptek felmentem Tomért, akin csupán egy farmer volt még. Hozzávágtam a pólóját, felkaptam a sapkáját és a cipőjét, amivel elindultam a liftek felé. Rohant is utánam kikérve magának ezt a viselkedést, én pedig közöltem, ne szúrjon ki velem, David számít rám. Öltözzön fel és tuszkolja be a hátsóját a kocsiba kettő percen belül.

Természetesen vigyorgott rajtam, de azért komolyan vett.

-          Viki megkattant. – suttogta három barátjának beszállva a kocsiba.

-          Első napja velünk, működj együtt légy szíves. – dörmögött rá engem védve Gustav.

-          Nyaller.

-          Srácok, ismertek. – fordultam hátra. – A ti napotok is sokkal jobb lesz, ha nem szívattok meg. Legalább első nap.

-          Igenis asszonyom. – húzta ki magát komor arccal Tom.

-          Igazán köszi. Itt vannak ezek a bigyók, ezzel mászkálhatunk az épületben. – adtam hátra nekik a Davidtól kapott kártyákat.

Bill vette ki a kezemből, és kedvesen, megértően mosolygott rám, mintha azt közölné: nyugi, neked ez meg sem kottyan majd. Hálás voltam érte, egy rövid félmosollyal jutalmaztam.

A fotós egy tolakodó kis törpe bunkó volt. Naná, hogy ott pattogott folyvást Bill mellett és kérdésekkel bombázta.

-          Nincs kérdés. – közöltem vele eleinte még türelmesen, de mikor csak folytatta tovább érdeklődését magánéleti témában, minden nemű kedvességet és udvariasságot mellőzve vettem ki a kezéből a fényképezőgépét, amiből kivettem a filmet. – Ha maga nem tartja be a szabályokat, akkor én sem.

-          Ezt nem teheti. Szerződésem van.

-          Nekem is. Nagy ügy. Visszaadom ezt, ha most azonnal lelép innen. Nem hinném, hogy a felettese rajongana érte, ha maga Dave Roth közölné vele, hogy nem dolgozhatunk együtt a továbbiakban.

-          Rendben. – tartotta a kezét felém. – De ez nem marad ennyiben.

-          Várom a hívását. – adtam kezébe a gépét és a filmet, majd kitessékeltem az ajtón. – Saki, kikísérnétek az urat? Mára végzett.

-          Belendültél. – ismerte el büszkén vigyorogva Georg.

-          Nem vittem túlzásba?

-          Cseppet sem. – nyugtatott meg Bill. – Ez egy talpnyaló. Szerintem már hívja Davidot, hogy bocsánatot kérjen.

-          David leszedi a fejem.

És nem. David ugyan felhívott, de röhögve hallgatta, ahogy dühöngök, végül közölte, ne törődjek vele, teljesen jól tettem, amit tennem kellett.

Kezdett gyanús lenni nekem a bátyám viselkedése. Türelmes velem, nem ugat le, nem szól be, nem piszkál, sőt totál az ellenkezőjét reagálja mindenre. Tényleg képes ekkorát változni? Tényleg csak én vagyok képtelen a változásra és a megadásra?

A szerkesztőségbe időben érkeztünk, de volt egy kis kavar azzal, hogy még nem tudták, én ki vagyok. Bill fennhangon közölte a bejáratnál, hogy ez a nő itt Viktoria Jost, és a nevem hallatán azonnal bebocsátást nyertem. Ez David hibája volt, mert ez egy régebben lebeszélt interjú volt, amikor ő még nem jelentette le, hogy én is a srácokhoz tartozom.

Ahogy ott ültem és néztem rengeteg kérdésre adott válaszaikat, tisztelni kezdtem őket. Nyugodtak még akkor is, ha egy kérdést már ezredszerre válaszolnak meg, jó pofát vágnak pofátlanul feltett kérdésekre, szemrebbenés nélkül hazudnak, ha arról van szó… például a lányokról és a párkapcsolatokról. Gustav nem jött szóba, Georg mondott pár szót Alyssáról, természetesen név nélkül és csak annyit, hogy köszöni, jól meg vannak. Tomnak tavaly volt valami kamu kapcsolata egy amerikai énekesnővel, amiről azt mondta, rövid románc volt, hamar rájöttek, hogy nem illenek össze. Végül Bill állította váltig, hogy mióta van Tokio Hotel azóta ő magányos, és nem találja a párját. Hisz a szerelem első látásra mítoszban, de még nem volt szerencséje hozzá.

Én komolyan nem hiszem el, hogy ezt bevehető egy húsz éves srácról, aki bármelyik ujjára találna ezer lányt. Hisz ő vonzó személyiség. Nem csak a gyönyörű barna szemei, ellenállhatatlanul gyermekded mosolya, lágy arcvonásai, hanem a belső kisugárzása is magával ragadó. És én úgy gondolom ezt róla, hogy nem vagyok rajongó, aki a hibáit nem látja. Nem. Ő még így is boldoggá tudna tenni bárkit.

-          Min merengsz? – ijesztett halálra bátyám, hátulról támadva a semmiből, fülembe suttogva.

-          Basszus! David! – az egész terem minket bámult hirtelen. – Bocsi. – kértem elnézést és kimentem a folyosóra.

-          Baj van?

-          Dehogy. Elbambultam.

-          Mindjárt indulunk enni.

-          Lehet az ebéd külön program, vagy azt is együtt kell átélnünk?

-          Menj, ahova csak szeretnél. De időben ott legyél. Veled menjen valamelyik srác?

-          Srác?

-          A testőrök közül természetesen. – reagálta le mosolyogva, kiakadt arckifejezésemet.

-          Ja, dehogy. Van nálam telefon, feltalálom magam.

-          Jól van hugi. Négykor.

-          Most mehetek is?

-          Persze. Megérdemled.

-          Nem tetszel te nekem David.

-          Mégis miért?

-          Valami nem stimmel. Nem szeretnék pofára esni.

-          Ezúttal nem fogsz, ígérem.

-          Úgy legyen. – pusziltam meg végül és leléptem.

Meleg kajára még egyáltalán nem vágytam, inkább szerettem volna egy késői reggelit. Azonnal beugrott az a kis sütöde, ahol azt az isteni brióst vettem, mikor legutóbb itt voltunk Milánóban. Fogtam egy taxit, aminek sofőrje szerencsére tudta, miről beszélek és egyenesen oda vitt.

A szakadó hó, most kicsit sem zavart. Faltam a forró briósomat és próbáltam minden gondolatot kiűzni a fejemből. Már pedig azok a gondolatok zavarosak voltak, kuszák és rengeteg akadt belőlük. És makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a fejemben maradjanak, előtérbe kerülve minden mással szemben.

Van két magányos órám. Két órám, amit arra kéne fordítanom, hogy végre nem Billel foglakozom. De ezt az időt arra fordítom, hogy összeszedjem magam és ne érezzem magam elveszve a közelében…