133. rész. Elment az eszem.

Amanda… Mindkét srác tudta, hogy jön, sőt tényleg várták is. Ki ez a nő és mit akar Billtől? Ha munka, akkor arról egy valakinek biztosan tudnia kell.

-          Szia. – köszöntem bátyámnak, amint ajtót nyitott végre türelmetlen kopogásom után.

-          Baj van?

-          Gondoltam megkérdem, mikor indulunk. – tereltem bénaságomon megbotránkozva.

-          Már mondtam. Húsz perc múlva. – nézett az órájára. – De fel is hívhattál volna.

-          Nem vettem még telefont.

-          Akkor ennyi? Csak mert meg kéne szárítanom még a hajam.

-          Ja persze. Vagyis még egy kérdés akad.

-          Ki vele. Mitől vagy ilyen szétszórt?

-          Mindegy, semmi. – gondoltam meg magam azonnal arcát látva.

Totál idiótának éreztem magam. Mint valami féltékeny fúria, úgy viselkedtem az elmúlt pár percben. Hazudtam annak a nőnek, szemrebbenés nélkül belehazudtam Bill képébe is és most itt állok, hogy számon kérjem, ki ez a nő.

-          Hugi, mi az?

-          Semmi. Elment az eszem. Mit képzeltem?

-          Oké, nem értelek. Gyere be, megdumáljuk.

-          Nem. Semmi gond. Megyek, veszek egy telefont, hogy végre felhívhassam Nicket.

Mivel elég válogatós vagyok, késve értem a fellépés helyszínére és elég nehézkesen jutottam át a még hátul is tömörülő fanokon. Nem elég a tömegundorom, még ezektől a sikítozó, vinnyogó, ájuldozó lányoktól is frusztrálva éreztem most magam.

És ezzel el is kezdődött megpróbáltatásaim sorozata. Ahogy beléptem, a társalgónak kialakított szobában megláttam azt a nőt. Amandát.

-          Hol voltál? – állt be látókörömbe David.

-          Ki az a nő? – biccentettem felé.

-          Ő Amanda. Egy Universalos fejes lánya.

-          Oh, tehát munka. – suttogtam leplezetlen megkönnyebbüléssel hangomban.

-          Munka?

-          Láttam őt a hotelben is, és nem tudtam, ki lehet.

-          Légy vele kedves. Jobb, ha ápoljuk a kapcsolatokat. Velünk lesz most egy pár napig.

-          Minek?

-          Hugi, mi bajod?

-          Már mondtam. Elment az eszem. – vontam meg vállamat.

A fellépést mi a színpad mellől néztük, és mindaddig élveztem is, míg egy már ismerősen csengő hang meg nem szólított.

-          Hát újra találkozunk.

-          Alexa ugye? Elég rossz a névmemóriám.

-          Amanda. – mosolyodta el magát nyilvánvalóan azonnal levéve, hogy csak gonoszkodom.

-          Most már akkor megjegyzem. Úgyis velünk töltesz pár napot, ha jól vagyok informálva.

-          Lévén, hogy David Jost húga vagy, jól vagy informálva. – felelt lekezelően.

Hm… az unszimpátia legalább kölcsönös.

-          Viki. – nyújtottam kezet.

-          Sokat hallottam már rólad. Bill exe. – bólogatott sokat mondóan.

-          Nem szeretem, ha beskatulyáznak.

-          Úgy értesültem, hogy nagy szerelem volt. Ezért elnézem, hogy ma reggel hazudtál nekem.

-          Előbb magamnak is el kéne néznem.

-          Ezt hogy érted?

-          Hosszú.

-          Nos, gondolom azóta már tudod, hogy én Bill miatt vagyok itt.

-          Bill miatt?

-          Hopp – tette szája elé színpadiasan kezét. – Nem tudtad. Remélem nem baj. Ti már elég rég…

-          Semmi közöm hozzá. – vágtam rá azonnal. – És ha nem haragszol, én most magadra hagylak.

-          Nem érdekel a koncert?

-          Láttam már elégszer.

További szavak pocsékolása helyett, inkább sarkon fordultam és a hátsó ajtón át távoztam.

A tagadhatatlan felismerés, miszerint őrült féltékenység lett úrrá rajtam, a szálloda bárjában ért utol. Nem tagadhattam tovább. Legalábbis magam előtt. A pultnál ücsörögve kortyolgattam egy alkoholmentes, de még így is elég finom koktélt, mikor nagy zsibajjal megérkezett a négy srác és a sleppje. Nem telhet el úgy koncert, kisebb fellépés, stúdió korszak lezárás – és még sorolhatnám -, hogy utána ne koccintsanak rá. Dicsérni kell a fiúkat, el kell ájulni tehetségüktől és minden alkalommal meg kell erősíteni a már így is túltengő önbizalmukat.

-          Tíz pohár édes fehér pezsgőt, legyen szíves. – pattant mellém Tom, kérését a pultos lánynak intézve. – Hát te? – nézett rám, mint akinek eddig fel sem tűnt, hogy nem lógtam a nyakukon.

-          Hát én.

-          Kihagytad a fellépést?

-          Az első két számot végigálltam.

-          Már most meguntál minket?

-          Már réges rég Tom.

-          Imádom, mikor kedves és simulékony vagy.

Bill felé néztem, ahonnan az unszimpatikus nőszemély hahotázását hallottam.

-          Ő Amanda.

-          Igen, már bemutatkoztunk egymásnak.

-          És nincs gáz?

-          Miért lenne?

-          Hát mert ő Bill miatt van itt, és gondoltam neked hátha…

-          Miért hiszi mindenki azt, hogy engem érdekel Bill magánélete?

-          Talán mert így van.

-          Ne kezdjük ezt megint. Kérlek szépen.

-          Én nem akarlak piszkálni. Csak gondoltam…

-          Akkor ne tedd! És ne gondolkodj! – vágtam szavába – Teljen el legalább egyetlen rohadt nap, hogy valaki nem emlékeztet arra a baklövésre, hogy összejöttem az öcséddel ahelyett, hogy csak a munkámat végeztem volna!

A kelleténél ismét harsányabb és óvatlanabb voltam, így a teremben csupán az az egyetlen ember nem bámult rám elnémulva, aki már vagy fél órája hangosan szuszogott az egyik pult melletti bőrfotelben.

Ahogy Bill nézett rám az fájt. Mindkettőnknek. Legszívesebben felálltam volna, hogy odamenjek hozzá, magamhoz öleljem és elmondjam mennyire sajnálom, hogy ekkora idióta vagyok, és hogy nálam ezerszer jobb nőt érdemel. De ezt több okból nem tettem, és csak akkor ért a felismerés, mikor már a szobámban bámultam a plafont. Nem csak azért léptem le magyarázkodás nélkül, mert védenem kell a fene nagy egómat… ha kimondanám, hogy nálam ezerszer jobb nőt érdemel, nem hazudnék. De hozzá kéne tennem, hogy nálam jobban viszont senki nem fogja őt szeretni…