134. rész. Tudom, hogy jót akartál.

Nyilvánvalóan mindenki arra bazíroz, hogy végre elveszítsem a magammal vívott harcot és Bill karjaiba omoljak. De nem tehetem, nem megy. És ennek első bizonyítékaképp az a megoldás, hogy a kis incidens miatt nem kérek ezúttal elnézést Billtől, nem mentegetőzöm. Jobb, ha abban a tudatban van, hogy komolyan mondtam, amit mondtam Tomnak. Hogy hiba volt a kapcsolatunk. Még akkor is, ha egyértelműen ez volt az egyik legjobb dolog az életemben. Ameddig tartott…

Laza napnak nézünk ma elébe. Egyetlen interjú zavarja meg a nyugalmat. Egy interjú, ami rám lett bízva. David és Nat úgy döntöttek, ma az egész napot kettesben töltik, titokban bejárva Párizs főbb látványosságait, így én végeztem az utolsó simításokat, én irányítottam a kocsinkat és a testőröket David utasításait követve és én ügyeltem arra, hogy az interjú alatt semmi oda nem illő kérdés ne hangozhasson el. Ez az izgalmasabb része a munkának. Ott állok mögöttük a szoba sarkában, amolyan néma láthatatlanságba burkolózva és az interjút feltevő kisebb csapat, rám néz, mielőtt készül feltenni egy komolyabb horderejű kérdést. Én vagy rábólintok, vagy tekintettel kikérem a srácok véleményét és úgy döntök pozitív vagy negatív elbírálás mellett.

Nagy még nekem ez a felelősség, bele kell szoknom, de kifejezetten tetszik a dolog.

-                     Van terved estére? – lepett meg Georg a hazafelé vezető úton.

-                     Meg kell néznem a határidő naplóm, rengeteg ismerős hívott el partizni mára.

-                     Oké, értem. Hülye kérdés. Szobabuli nálam, héttől.

-                     Bill nem lesz ott. – suttogta diszkréten Gustav a fülembe, amire én hálás mosollyal feleltem.

-                     Talán benézek.

-                     Oké, hozz piát! – utasított Georg.

-                     Azt hittem vendég vagyok.

-                     Egy válogatós nő, akinek úgysem felel meg az, amit mi férfiak iszunk.

-                     Rögtön két kivetni valót találtam a mondatodban.

-                     Ne térjünk ki rájuk. – vigyorgott.

Tehát este szobabuli. Bill nélkül. Hogyhogy Bill nem jön? Miattam? Megint önfeláldozó srácot játszik, és azt akarja, hogy inkább én érezzem magam ma este jól? Nyilván úgy gondolja, a távollétében jobban érezném magam. Fogalmam sincs egyelőre, hogy igaza van-e.

-                     Micsoda buli. – léptem be melegítő szettben egy üveg tequilával a kezemben.

A három srác ott ücsörgött a kanapén asztalra feltett lábakkal.

-                     Itt a tequilátok, én most maradok a csajos pezsgőtöknél. – mutattam az asztalon várakozó üveg pezsgőkre.

-                     Hiányzik Alyssa, hiányzik Molly. – nyávogott Tom. – Bomba jó a buli. – forgatta szemeit. – Elképzelésed sincs, mennyire vártalak. Remélem nem készülsz megint lekiabálni a fejem, mert isten bizony felkötöm magam.

-                     Nyugi. Békés szándékkal érkeztem. – siettem a bárpulthoz.

Elővettem négy rövides poharat és töltöttem mindenkinek egy kört.

-                     Na srácok, dobjatok fel. Ezeket meg be.

-                     Arra, hogy itt vagy velünk. – emelte poharát Georg.

-                     Ne kiabáljuk el. – mosolyodtam el magam.

-                     Akkor arra, hogy az öcsémnek összejöjjön. – folytatta Tom.

-                     Igen. Billre. – húzta le italát Gustav.

Egy hosszú percig csak néztem magam elé, arra gondolva, mikor és milyen módon kérdezzek rá, minek kéne összejönnie, majd én is kiittam poharam.

-                     Let’s play! – pattant fel Tom.

-                     Mit játszunk?

-                     Guitar Hero.

-                     Tényleg?

-                     Naná! Azt hitted, majd tévézgetünk?

-                     Mutasd, mit tudsz! – nyomta kezembe Gustav a műanyag dobverőket.

Egy óra legalább eltelt a játékkal, ha nem több. Kimelegedve huppantam a bőrfotelbe, miután végre letudtam az első hiba nélküli számomat.

Kissé már forgott velem a szoba, mivel szárazra ittuk az összes ránk váró üveget a szobában.

-                     Nem kérdezel rá? – ült le mellém Tom.

-                     Mire is?

-                     Hogy hol van az öcsém.

-                     Nem.

-                     Nem is akarod tudni?

-                     Nem. Gondolom a szobájában duzzog.

-                     Randija van. – rövidítette le a szívatásomra szánt időt Georg.

-                     Ne már! Olyan izgi volt! – rúgta őt bokán Tom.

Randi… gondolom Amandával. Nyugodtnak kéne maradnom, de erős a gyanúm, hogy nem fog menni.

-                     Tom, fejezd be! – szólt rá Gustav.

-                     Ugyan már! Viki azt mondta, nem érdekli az öcsém. Gondoltam beszélhetünk róla.

-                     Persze, beszélhetünk. – vágtam rá, sokkal inkább kíváncsiságból, mint idegességem leplezése gyanánt.

-                     Ez a nő, Amanda egy fejes lánya az Universalnál. Jövedelmező kapcsolat lehet a jövőre nézve.

-                     Honnan került elő?

-                     Itt lakik Párizsban. Megtudta, hogy jövünk és elintézte, hogy velünk töltsön pár napot. Bill tegnap este elhívta vacsizni.

-                     Értem. – dőltem előre, és elvettem az asztalról a cigarettás dobozomat az öngyújtómmal a tetején.

-                     Itt nem lehet dohányozni. – jegyezte meg finoman Georg.

-                     Oké-oké. Kimegyek az erkélyre.

Rágyújtottam, elkotortam a havat az erkély korlátjáról és rátámaszkodva bámultam a kivilágított Eiffel torony elém terülő látványát.

-                     Csatlakozhatok? – jelent meg ismét Tom és én már igazán bántam, hogy ezt a cigit nem a saját szobámban szívtam el.

-                     Ez volt az én szobám, mikor először jöttem ide veletek. Itt álltam és alig bírtalak titeket kiparancsolni a szobámból. – kezdtem azonnal nosztalgiázásba.

-                     Most azt kívánod, bár sikeresebb lett volna a távoltartásunk.

-                     Kérlek, szállj le rólam. – néztem üveges tekintettel a szemébe.

-                     Miért küzdesz a nyilvánvaló ellen?

-                     Mert így jobb mindenkinek. Talán jobb lesz neki ezzel az Amandával.

-                     Tudod jól, hogy ez lehetetlen.

-                     Miért nem lehet úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak?

-                     Nem akartalak megbántani. Sohasem. – nézett a szemembe őszintén és letörölt egy végigfolyt könnycseppet.

-                     Tovább szeretnék lépni és úgy nem megy, ha ti cseszegettek.

-                     Rendben. Sajnálom.

-                     Tudom, hogy jót akartál. De most már legyen elég.

-                     Befejeztem. Nem erőltetem, ami nem megy. És hogy kicsit örülj, most utálom magam, amiért sírni látlak és tudom, hogy miattam van.

-                     Túléled. – mosolyodtam el magam.

-                     Na adj egy cigit, mielőtt én is elérzékenyülök. – gúnyolódott egy szipogással megspékelve.

-                     Szemét. – löktem meg.

Csak álltunk ott egymás mellett, néztünk ki a fejünkből, és szinte éreztem hátamon Georg és Gustav kíváncsi tekintetét.

-                     Egyébként hány éves?

-                     Amanada? Huszonhét, ha jól emlékszem.

-                     Nem idős egy kicsit Billhez?

Tom bólogatva vigyorgott.

-                     Most mi van?

-                     Nincs egy év köztetek.

-                     Az öcsédnek anyakomplexusa van?

-                     Már most utálod Amandát, igaz?

-                     Már akkor utáltam, mikor először hozzám szólt. De David a lelkemre kötötte, hogy legyek kedves a kis csókossal.

-                     Ha érdekel a véleményem, egyáltalán nem jó csaj. Szerintem kicsit hibbant. Ennyi idősen bálványoz egy húsz éves srácot. Van ennek saját élete?

-                     Köszönöm. – néztem rá hálásan.

-                     Mit?

-                     Jó barát féle vagy.

-                     Ne hozz zavarba. – gúnyolódott ismét. Úgy látszik, nagyon nem megy neki a szentimentalizmus.

-                     Bunkó.

-                     Tudod, hogy bírlak. Nagyon. – komolyodott végre meg egy pillanatra.

-                     Megtennéd, hogy nem mondod el Billnek azt, ami ma este történt?

-                     Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem. Ahogy visszajön faggatni fog, hogy mit szóltál a randijához.

-                     Mond, hogy semmit. Mond, hogy én is drukkolok neki.

-                     Vagyunk már annyira jó barátok, hogy kamuzzak a kedvedért az öcsémnek?

-                     Jó éjt. – pusziltam arcon. – Kössz a szobabulit srácok. – köszöntem el a két épp sms-t írogató sráctól is.

-                     Puszi nincs? – szólt rám vigyorogva Georg.

-                     Ó, elnézést.

Feléjük hajoltam és előbb Gustavnak, majd Georgnak cuppantottam egy-egy puszit az arcára.

-                     Tom megint jópofára itta magát?

-                     Hallom ám! – lépett be az erkélyről.

-                     Na sziasztok. – intettem és elhagytam a szobát.