136. rész. Megválaszolatlan kérdések.

Már saját magamat untam. Untam, hogy az egyik pillanatban majd megőrjít a féltékenység, a vágy Bill iránt, a másikban pedig menekülnék újra el jó távol tőle, hogy újra nyugiban és harmóniában élhessek saját magammal.

Maradhatok? Mi az erősebb? A vágy, ami Bill közelében tart, vagy a hit, hogy távol tőle majd minden újra jó lesz? Lépjek le szó nélkül, vagy köszönjek el? El tudnék egyáltalán köszönni tőle? És hagyná, hogy elmenjek? Ha nem hagyná, maradnék?

A rohadt szerelem ilyen bonyolult. Vagy csak én teszem azzá? Tessék, még egy megválaszolatlan kérdés. Csak gyűlik és gyűlik, és belülről emészt napról napra.

„Azt mondták hagyjalak, ne hívjalak fel. Nem akarlak zavarni sem, ezért írok inkább. Nem akarlak ilyennek látni, nem akarom tudni, hogy nem jó neked. Sajnálom ezt az Amandás dolgot, tiszta idióta vagyok!! Bocsáss meg nekem! Mindenért... Kérlek!”

Ez mi? Miért ír nekem ilyet? Tom elárult! Tudtam! De nem lehetek mérges rá. Mindketten tudtuk, hogy az a beszélgetés nem maradhat köztünk.

Mit válaszoljak neki? Válaszoljak egyáltalán? Sajnálja az Amandás dolgot… mi az, hogy az Amandás dolgot? Úgy érzi, ez az én dolgom? Vagy csupán úgy érzi bánt azzal, hogy van valakije és előttem műveli?

És tessék. Ismét én vagyok a szánalmas, akit lesajnálnak, akiért aggódnak. És az igazat megvallva, kezdek én is aggódni magamért. Sorolom magamban véget érhetetlen kérdéseimet és már-már rettegek megválaszolni őket. Hadakozom magammal. Saját magammal harcolok, mert hagytam magam elgyengíteni. Nekem erre nincs szükségem. A szerelmet elgyengülésnek hívom, kell ennél több bizonyíték? Alkalmatlan vagyok rá, többször bebizonyosodott.

„Nincs baj, jól vagyok. Vagy legalábbis jól leszek. Rettentően hiányzol és ez az, amit valahogy ki kell hevernem. Jobban zavar, mint Amanda J Oké, ez nem volt vicces… Ebben az egész szarban nincs semmi vicc rajtam kívül. Nehezen viselem az elvonót…”

Elküldjem? Olvassa el azt, amit szinte gondolkodás nélkül írtam válaszként?  Kezdjek bele egy valószínűleg hosszúra és bonyolultra nyúló üzengetésbe?

„Semmi baj. Csak kell egy pihenő nap. A bátyádnak üzenem, hogy utálom! Legyen szép napotok, jó bulizást estére!”

Inkább ezt küldtem el. Biztos, ami biztos, lássa ő azt a Vikit, akit én már hónapokkal ezelőtt elveszítettem.

-                     David. – szólította le egy végre magányos pillanatában Tom.

-                     Mi az?

-                     Mi a terv? Csak mert már mindenki irtó nehezen viseli az egészet. Csak nézz az öcsémre. – mutatott egyedül ebédelő öccsére.

-                     Elérem, hogy feladja. Ismerem őt. Ma este vagy így, vagy úgy, de fel fog mondani.

-                     És azzal mégis mit érünk el?

-                     Meglátod majd. Itt a forgatókönyv a fejemben.

-                     És B terv, ha még sem sikerülne?

-                     Naná. Holnap Nick ideutazik. Ő az én B tervem.

-                     Nem akarsz beavatni?

-                     Ő ott a mi A tervünk. – mutatott egy srác felé, aki épp távozni készült.

-                     Vele beszélgettél előttem.

-                     Bizony.

-                     És ő mégis kicsoda?

-                     Egy konzumpasi.

-                     A saját eszközével fogod meg a húgodat?

-                     Valahogy úgy.

Az ebéd utánra tervezett kis vásárló körutam életemben talán most először nem dobott fel. Semmi sem tetszett magamon, mindenben találtam kivetni valót. Üres kézzel távoztam egy párizsi vásárlásról… ÉN… Nem vagyok önmagam.

Az időzítésem, miszerint a srácok távozása után érkezzek vissza a hotelbe, tökéletes volt. Láttam feljönni a kisbuszokat a mélygarázsból.

Azonnal a bár felé vettem az irányt. Nem fogod az egész napom elcseszni Bill!

Leültem a bárpulthoz és rendeltem magamnak egy pohárral az egyik legfinomabb vörösborból.

-                     Szabad ez a hely? – ült le mellém valaki lágy, kedves hangol megszólítva, de eszem ágában nem volt felé fordulni.

-                     Persze. – vetettem oda félvállról.

-                     Ezt a szar napot! – duzzogott, majd rendelt ugyanabból a borból, amit az imént én választottam.

-                     Na mesélj. – hajolt oda hozzá az ezek szerint őt jól ismerő pultos lány.

-                     Egy vénasszonnyal volt randim. Elkísértem egy rendezvényre, ahol ő már az első fél órában leitta magát és fennhangon dicsekedett azzal, mennyi pénzt fizetett nekem, hogy eljöjjek vele.

Azonnal felé fordultam. Konzumpasi? Egy Franciaországban németül beszélő konzumpasi? Ahogy megláttam, nyilvánvalóvá vált, hogy ő lehet a legkeresettebb a szakmában. Hanyagul összeborzolt szőkésbarna haj, enyhén szolibarna bőr, szőke, precízen kiszedett szemöldök, dús rózsaszín ajkak, izmos vállak és karok.

-                     Kevin. – nyújtott kezet, én pedig hirtelen zavarba jöttem.

-                     Viki. – fogtam kezet vele. – Bocs, hogy bámultalak. – nevettem el magam. – De ha jól vettem ki a szavaidból, szakmabéli volnék.

-                     Gondolhattam volna.

-                     Mégis miből?

-                     Gyönyörű vagy. – bókolt szemrebbenés nélkül. – Nem létezhet, hogy ne ezzel keresd a kenyered.

Kért már említett borból egy egész üveggel és átültünk egy asztalhoz. A beszélgetés adott volt, akadt jó pár közös témánk és mesélhető sztorink.

Iszonyú szimpatikus volt, itta a szavaimat és pontosan tudta, mivel vehet le a lábamról. Alig fél órát várt, mielőtt elkezdett velem flörtölni. És a fél üveg ugyanennyi idő alatt megivott bor, kissé oldotta az én gátlásaimat. Csupán egyetlen dolgot nem voltam képes kitörölni a fejemből…

Bill. Ő is mással van, én is lehetek mással. Ha hagyom magam felszedni ma este, akkor az azt jelenti, hogy tényleg vége? Kapaszkodom egyáltalán bármilyen reménybe? Tényleg nem akarok már Billel lenni, újrakezdeni?

Vonz ez a pasi, nagyon is. Pont az ideálom és úgy érzem, kellemes éjszakát tölthetünk együtt mi ketten.

Ez lesz az! Ezzel a pasival a kaland nyilván egy éjszakás lesz. De segíteni fog. Bizonyítani. Magamnak, Billnek és mindenkinek.

-                     Te nem itt jársz fejben. – tette combomra gyengéden egyik kezét.

-                     Most már igen. – bíztattam egyenesen szemeibe nézve.

Egy újabb óra és egy újabb üveg bor kivégzése után indultunk fel a szobámba. Ahogy a liftajtó becsukódott, ő beletúrt a hajamba és birtokba vette ajkaimat.

Az első reakció? Finom. Kívánatos. Folytatásért szomjaztam.

A második hullám a szobámba érkezve ért. Amint beléptünk az ajtón, ő neki nyomott és újabb hosszú csókba kezdett. Mire gondoltam azonnal?

Naná, hogy Billre. Arra, ahogy ő csókol. Ahogy ő simogatja az arcom, ahogy gyengéden ér hozzám és minden mozdulatából érzem, mennyire szeret.

Kinyitottam a szemem és hirtelen őt láttam magam előtt. Őt láttam Kevin helyében, ő játszadozott ajkaimmal. Megőrültem?

-                     Ne! – toltam azonnal el magamtól.

-                     Mi az?

-                     Ez nem fog menni. Ne haragudj, de ez… a francba! – káromkodtam, miközben torkomat a sírás szorongatta. – Kérlek! Kérlek menj most el!

-                     Kitartás. – közölte mosolyogva kacsintva és azonnal elhagyta a szobámat.

Nem is gondolkodtam azon, ez hogy lehet. Inkább elővettem a bőröndöm és hihetetlen sebességgel, dühből kezdtem dobálni és gyűrni bele a ruháimat.

-                     Igen? – vette fel végre David a telefont.

-                     Elmegyek!

-                     Rosszul hallak hugi, nagy itt a hangzavar.

Letettem és inkább üzenetben írtam meg mondandómat.

„Elmegyek! Nem bírom! Nem megy! Sajnálom!”

„ Mi van? Hova? Mikor? Mi történt?” – jött a válasz azonnal.

„Haza David. Már pakolok és húzok a reptérre. Minél előbb le akarok lépni innen.”

-                     Na tessék. – nyújtotta át Tomnak a mobilját.

-                     És most?

-                     Nem egészen így terveztem.

-                     Ha most lelép, mi lesz?

-                     Szólj Billnek, én intézkedek.

-                     Újabb ötlet?

-                     Bizony.

-                     Gyors volt.