37. rész. Basszus de hiányoztál!                                                      

-         Elcsábítottalak? – nézett rám rámenős félmosollyal.

Nem akartam én már beszélgetni. Ki akartam élvezni azt, hogy most itt van és hogy nem törődünk semmivel legalább egy légyott erejéig. Akartam ezt az érzést, amit senki nem vehet el tőlem.

Megcsókoltam, és igyekeztem érzékeltetni érzelmeimet és azt, hogy én most nem vágyom a hosszas simogatásra, ölelkezésre, becézésre. Azt majd utána…

Kiflipózban feküdve, hozzábújva ébredtem és arra gondoltam: igen, ez most nagyon jó.

Megijedtem, mikor megéreztem hirtelen érintését.

-         Szia. – lehelt puszit vállamra, majd óvatosan simogatni kezdett.

-         Szia. – feleltem.

-         Fogalmad sincs, milyen érzés melletted ébredni.

-         Most már ilyen leszel? – próbáltam tapintatosan csipkelődni.

-         Hetekig nélküled éltem és iszonyú volt. Nem akartam józan lenni, mert akkor szembe kellett volna néznem a helyzettel. Nem akartam felkelni reggel, mert tudtam, hogy az egész valósággá válik, ha meglátom, hogy nem fekszel mellettem. És igen, most ilyen leszek egy darabig, úgyhogy ne szekálj.

-         Sajnálom.

-         Mit?

-         Hogy nem törődtem veled. Hogy csak a teherbe esés érdekelt.

-         Felejtsünk el mindent, ami az előtt történt, hogy te elmentél egy ügyvédhez. Sőt felejtsünk el mindent egészen a ma délutánig.

-         Tudod, ha csak ma leszel ilyen, és holnap visszaváltozol, akkor sem leszek kevésbé elvarázsolva tőled.

-         Nem hiszem el, hogy egy hülye vallomáson múlt minden. Ha hamarabb megteszem…

-         Na ugye. – fordítottam hátra fejemet és megcsókoltam. – Az a hülye makacsságod.

-         Ne feszítsd túl. – osztott ki egy újabb gyengéd puszit a vállamra, amit még egy és még egy követett, én pedig merengve tűrtem. – Mire gondolsz? – kérdezte pár perc múlva.

-         Félek.

-         Én is. – csúsztatta kezét hasamra. – De ne vegyünk tudomást róla. Emlékszel. Mindent elfelejtünk, beleértve azt is. Nem lesz baj, mert nem gondolunk rá, nem félünk és nem idegeskedünk.

-         Szerinted, ha Bianca megszületett volna, máshogy alakult volna minden? Szerinted tényleg…

-         Nem bírsz magaddal baba. – mosolyodta el magát.

-         Nem tudok egyik pillanatról a másikra resetelni.

-         Imádom, mikor informatikai szavakat használsz.

-         Sikeresen telepítetted a programodat. – fordultam felé és megcsókoltam.

-         Basszus de hiányoztál. – tepert maga alá egy mozdulattal. – A feleségem.

-         A befordult hisztérika?

-         A szexi, mindig helyzetre kész, vicces és gyönyörű feleségem. A hisztis picsát utáltam.

-         Kabd be! – ütöttem mellkason, tenyerem hangosan csattant és a talált felület szinte azonnal bevörösödött.

Telefonom csörögni kezdett, Lya csengőhangját azonnal felismertem.

-         Elfelejtettem szólni neki. – néztem kikerekedett szemekkel páromra.

-         Rázd le, és ezt folytatjuk. – simította meg mellkasát és a kisszekrényről elvéve, kezembe adta a telefonom.

-         Szia! – szóltam bele, amint felvettem.

-         Na mi van?

-         Hogyhogy mi van?

-         Megkaptad az esti üzenetem?

-         Igen.

-         Akkor gyere, öt perc és ott vagyok.

-         Nem igazán alkalmas.

-         Jaj baba, ne depizz már. Elváltok, és találunk neked valaki arra alkalmasabbat akár még ma.

-         Én is szeretlek. – szólt bele Tom.

-         Ez Tom volt? – kérdezett vissza emeltebb hangon Lya.

-         Igen.

-         Mit, és hogy? Mi van? – sorolta újabb kérdéseit kiakadva.

-         A feleségem és én gyereket várunk, és épp feledhetetlen szexre készülök vele a saját házunkban, a saját ágyunkban, úgyhogy kérlek, ne tarts fel. – közölte vele Tom, miután kivette kezemből a telefonom.

-         Hagyd őt. – suttogtam és adtam egy puszit még mindig pirosló mellkasára.

-         Ne csináld, beszélgetek. – kérte ki magának csábításom, és egy heves, édes csókot nyomott ajkamra.

-         Ti újra együtt? – hallottuk újra barátnőm hangját a telefonból.

-         Add ide. – próbáltam elvenni Tomtól a telefont.

-         A-a. – bólogatott és feltérdelve az ágyon, magasba emelve karjait.

Esélyem nem volt felérni, csak ha felállok. És utólag kiderülve, ő pont ezt szerette volna elérni. Amint felálltam, bugyimnál fogva magához húzott és köldököm környékét kezdte puszilgatni, míg én küzdve az elgyengüléssel próbáltam kihámozni kezéből a mobilom.

-         Visszahívlak! – kiáltottam Lyának, mire Tom újra maga alá gyűrt és beleszólt a telefonba.

-         Reggel. – nyomta is ki, elhajította, és újra birtokba vette ajkaimat.

Mióta ismerem, imádom azt a szenvedélyt, amivel hozzám tud érni. Ahogy felém kerekedik, ahogy csak csekélyke mozgást enged meg nekem, és mindent ő irányít. Ahogy szaggatottan csókol, mert tudja jól, hogy százszor izgatóbb. Tud bánni a testemmel, hisz minden apró négyzetmilliméterét vakon ismeri már.

Nem tudom, hogy ez az érzés meddig fog tartani, de az biztos, hogy örökké gyűlölném magam, ha véghez vittem volna a tervemet.

Tom nélkül? Azt sem tudom, ki vagyok, ha ő nincs velem… Mégis míg képzeltem?

Tényleg menni fog? Töröljük az összes rosszat, és tiszta lappal futunk újra neki? Bár úgy lenne… ha ez a baba észhez térített és újra összehozott minket, akkor talán tényleg képesek leszünk rá, hogy megcsináljuk… hogy vigyázzunk rá és ne veszítsük el őt is.