38. rész. Újra munkában.

Mivel este nem arra nem voltunk hajlandóak, hogy valamelyikünk kikeljen az ágyból és elhúzza a sötétítőt, reggel arra ébredtem, hogy szó szerint a hasamra süt a nap. Az órámra néztem, fél kilencet mutatott. Tom ott feküdt mellettem hason, kitakarózva. Hónapok óta nem ébredtem ilyen jó érzéssel. Megmosolyogtam a látványt, ahogy férjem még álmodozik, majd egy apró puszit adtam felém fordított arcára.

-          Szia. – ébredt fel csukott szemmel mosolyogva.

-          Dolgozni kell mennem. – suttogtam.

-          Nekem is.

-          Az irodában már meg sem fognak ismerni, olyan rég voltam bent.

-          Három hete nem dolgoztam. – fordult a hátára és végre kinyitva szemeit, óriásit nyújtózkodott.

-          Innom kell egy teát. – tápászkodtam fel, de még fel sem álltam az ágyból, Tom ajkát a gerincemen éreztem.

Apró puszikat nyomott hátamra.

-          Egy napon már nem múlik semmi. – dünnyögte két csók között.

-          Számítanak rám, megígértem, hogy ma már bemegyek. És jó lenne megtartani a te állásodat is. – pusziltam arcon újra és kiszabadítottam magam karjaiból.

Nehéz volt elválni tőle most, hogy minden annyira klappol. Annyira hihetetlen volt még számomra ez a hirtelen változás, hogy attól tartottam, ha kilépek az ajtón, felébredek egy olyan álomból, amiben végre boldognak érzem magam.

Hosszú csókkal köszöntem el autóm mellett állva Tomtól, majd egymás után hagytuk el a feljárót, ő jobbra én balra indultunk el újra dolgozni.

Az irodában pontosan erre a fogadtatásra számítottam. Már réges rég körbe ment a hír az összes emelet összes zugában, a lótifuti kézbesítőtől a nagyfőnökig, hogy Viki megcsalta a férjét, Tom megverte a kisfőnök fiát, Tom és Viki a minap elváltak.

Összesúgtak a hátam mögött, lesajnáló tekinteteket eregettek felém… én pedig? Én a reggelről maradt levakarhatatlan mosollyal az arcomon sétáltam be az irodámba.

-          Szia! – lépett be alig pár perc múlva Anette.

-          Szia.

-          Ne haragudj, hogy nem voltam itt, Rebecának segítettem fent a harmadikon.

-          Semmi baj.

-          Hozzak neked valamit? Kávét, reggelit?

-          Köszönöm nem. Inkább hadard el nekem, mennyi munkát kell pótolnom.

-          Alig van ilyen. Amit tudtam, megcsináltam, neked csak át kell futnod és aláírogatnod pár projektet.

-          Azért vagy ilyen lelkes, mert múltkor megemlítettem, vagy mert sajnálsz?

-          Is-is? – kérdezte, félve elmosolyodva magát.

-          Köszönöm. A segítséget és az őszinteséget. Mikor szeretnél szabira menni?

-          Szabira? Januárban kivettem szinte az összes napomat a síelés miatt. Alig maradt három, maximum négy.

-          Hát toldjuk meg még párral és élvezd ki a napsütést valami kellemesebb helyen.

-          Jó kedved van. – állapította meg. – Minden rendben?

-          Minden a legnagyobb rendben.

-          Szia. – lépett be apu az irodámba. – Azt pletykálták, hogy a lányom bejött dolgozni. Gondoltam ezt a saját szememmel nézem meg.

-          Gyorsan terjed a hír.

-          Akkor én megyek. Szólj, ha kellek. – hagyta el Anette a szobát.

-          Hogy vagy kicsim? – lépett oda apu hozzám és átölelt.

-          Jól apu. Ne haragudj, hogy nem hívatlak.

-          Tűkön ülve vártam, még anyáddal is beszéltem, de őt sem hívtad. Aggódtunk érted.

-          Kibékültünk.

-          Tommal? – nézett rám hitetlenkedve.

-          Igen apu. Gyerekünk lesz, és együtt akarjuk felnevelni.

-          Oké, ez mégis hogy történt? – ült le az asztalommal szemben lévő egyik székre választ követelve.

-          Eljött hozzám és nem hagyta, hogy lerázzam. Olyan dolgokat mondott, amire szükségem volt mindig is. Szeretné ezt a babát és meg is érdemli. Egyet már elvettem tőle apu és ez nem történhet meg mégegyszer.

-          Édesem, az nem a te hibád volt.

-          Hagyjuk apu, mindenki tudja, hogy igenis az én hibám volt. Azóta állandó stresszben élek és persze, hogy képtelen voltam megtartani egy babát is. De most más lesz apu, most helyre hozunk együtt mindent és…

-          Tehát. – vágott a szavamba. – Leegyszerűsítve a dolgot, az egyetlen lányom, végre boldog, ráadásul unokával ajándékoz meg engem?

-          Igen. – bólogattam elmosolyodva magam.

-          Gyere ide. – állt fel azonnal székéből és újra magához ölelt. – Ha még egyszer megbánt, saját kezemmel ölöm meg, de ha minden így marad és te így fogsz mosolyogni, akkor egy szavam sem lehet.

Sms-em érkezett, és kibontakozva apu öleléséből, a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, ki keres. Lyára számítottam, de egész mást kaptam…

„baba húzzunk el nyaralni, én már most nem bírom ezt a napot… szívesebben tölteném veled különféle helyzetekben J”

-          Mintha először lennél szerelmes. – jellemezte apu a mosolyomat, majd adott a homlokomra egy puszit. – Megyek dolgozni. Később látjuk egymást. Jó lenne együtt vacsorázni valamelyik nap. Te, Tom, anyád és én.

-          Négyesben?

-          Hát ha nélküle ünneplünk, azt soha az életben nem heveri ki. És fordítva én sem.

-          Jól van apu, beszélek vele.

-          Na szia. – búcsúzott és elhagyta az irodámat, én pedig leültem a forgó bőrfotelembe, hátra dőltem, lábaimat feltettem az asztalra és már pötyögtem is vissza Tomnak válaszomat.

„Idén már nem lesz szabim L Most adtam pár napot Anettenek, túl jó kedvemben talált… a te hibád! De azért szeretlek!”

„szép volt kicsim… téged is sajnál mindenki? Én még kiélvezem a helyzetet, mielőtt elárulom nekik, hogy mi a helyzet J kávét, kaját hoznak, körbeugrálják szegény elvált Tomot. Én is téged!”

„kihasználod a helyzetet?? Miért nem lepődöm meg rajta?”

Nem érkezett újabb válasz, helyette az irodai telefonom csörgött.

-          Tessék, Viktoria Kaulitz.

-          Imádom, ahogy a nevem használod.

-          Tisztában vagy vele, milyen rég hívtál itt?

-          Még jó, hogy el van mentve gyorshívóba, fejből már nem tudtam a számot.

-          És miért hívtál?

-          Ki találtam mit akarok vacsorázni. Meg is rendelem, mire hazaérsz.

-          És mi az?

-          Sushi. De a lényeg az, hogy honnan szeretném leenni.

-          Na jó, ezt hagyd abba. – nevettem el magam.

-          Most mi van? Tudod mennyi időt kell pótolnod baba? Á, fogalmad sincs.

-          És megérdemled?

-          Nagyon úgy vélem. Csak arra gondolj, milyen szépeket mondtam pont a kellő pillanatban.

-          Meddig fogsz még visszaélni ezzel?

-          Talán az idők végezetéig.

-          Na jó, akkor rendeld meg a Sushidat.

-          Rendben. De korán érj haza, este átjönnek Billék.

-          Billék?

-          Lya este, ahogy leráztuk, felhívta az öcsémet és kifaggatta, mi folyik itt. Megbeszélték, hogy ez hű de jó és hű de szép és meg akarják ünnepelni.

-          Apropó ünneplés. Mikor érünk rá a szüleimmel vacsizni ugyanezen célból?

-          A szüleiddel? Mármint együtt a te szüleid?

-          Ne is mond. És én vagyok az egyetlen, aki nem ihat.

-          Ez az, alkohol. Na. Azzal elviselhető lesz.

-          Ne gonoszkodj.

-          Ezt majd mond meg nekik is a vacsi előtt. Pill. – szólt rám, és elemelte fülétől a telefont.