40. rész. Ne tartsatok burokban.

-         Szia anyu.

-         Na végre! Azt hittem már sosem hívsz.

-         Ne haragudj! Kiengesztellek. Holnap este vacsora nálunk.

-         Rendben.

-         Négyesben. – tettem hozzá félve.

-         Rajtad és rajtam kívül ki lesz még jelen?

-         Tom és… apu.

-         Nézd el nekem, nem vagyok már egy mai darab és talán a hallásommal van valami probléma. Apád és Tom, te és én egy lakásban?

-         Szeretném anyu. És apu találta ki, úgyhogy ne balhézz, hanem gyere el.

-         Mégis mi történt, mióta legutóbb beszéltünk?

-         Majd ezt is megtudod.

-         Úgy tűnik, ünneplünk valamit. Kibékültetek?

-         Igen. – feleltem kurtán. – De a többit majd holnap este. Most ne részletezzük.

-         Gondolom apáddal már kiveséztétek a témát.

-         Bejött reggel az irodámba és beszéltünk, igen.

-         Szuper. Biztos, hogy én is kellek arra a vacsorára? Két férfi lesz ott, akivel nem szívesen találkozom és a lányom, akinek előrébb van az apja az örömhír elújságolása kategóriában.

-         Anyu ne csináld már! Nem rakhatom ki aput az irodámból szó nélkül, csak azért, hogy meg ne előzzön téged az információáramlásban.

-         Mindegy életem. Majd mi ketten külön elmegyünk valahova.

-         Anyu kibékültem a férjemmel, és terhes vagyok! Ha esetleg ez nem elég ok arra, hogy elviseld az édesapámat, akinek ugyanannyi joga van hozzám, mint neked, akkor sajnálom, ne gyere.

-         Terhes vagy?

-         Igen anyu. Gyereket várok és épp ez az, ami újra összehozott minket Tommal. Boldog vagyok, és szeretnék az is maradni. Úgyhogy kérlek, tedd félre a sértettséged legalább egy este erejéig és gyere, örülj velem.

-         Te tényleg így közlöd anyáddal, hogy terhes vagy?

-         A vacsoránál akartam, de nem hagytál más választást.

-         Ott leszek. Csak ne várj sokat el tőlem.

-         Nem akarom, hogy egymás nyakába omoljatok, csak viseljétek el egymást. És ne szekáld Tomot.

-         Fogalmad sincs, mit kérsz tőlem. – közölte, de hangjából kiéreztem az enyhülést… még talán mosolygott is.

-         Köszönöm anyu. És most mennem is kell. Majd hívlak és időpontot egyeztetünk.

-         Baromi elfoglalt vagyok ám.

-         Szeretlek.

-         Én is kicsim. És örülök neked. Jó ilyennek hallani téged.

-         Milyennek?

-         Kiegyensúlyozottnak. Boldognak.

-         Remélem ez már nem is változik. – sóhajtottam.

-         Valami baj van?

-         Nem. Dehogy. Semmi. Tényleg le kell tennem.

-         Jól van. Szia.

-         Szia anyu.

Egész használható időben hazaértem, és totálisan meglepett a férjem, aki bevásárolt meló után. Hálás volt a kis ebédemért, amit személyesen szervíroztam neki az irodájában. Édes csókkal köszöntött és én hosszú idő után most éreztem először azt igazán: haza értem. Haza értem és jobb itthon, mint bárhol máshol.

Tudtam, hogy el fog múlni, tudtam, hogy egyszer eljön az ideje, mikor ez a köd szertefoszlik, de élveztem kihasználni minden egyes percét.

Bill szorosan zárt karjaiba köszönés nélkül, mikor belépett az ajtón. Nem találkoztunk, mióta megtudta a „nagy hírt” és minden örömét, megkönnyebbülését és boldogságát látszólag ebbe az egyetlen ölelésbe szerette volna beletenni.

Mindeközben tőlünk jobbra:

-         Szia. – köszönt Lya Tomnak.

-         Na halljam. Most hadard el, amit akarsz, mert nem fogom egész este hallgatni.

-         Szedd össze magad nagyfiú, mert nem fog tetszeni, amit azzal a testrészeddel teszek, amit az agyad helyett használsz, ha még egyszer sírni látom ezt a nőt miattad.

-         Befejezted?

-         Be. – tárta szét karjait. – Örülök nektek.

Tom átkarolta barátnőm derekát és úgy ölelték egymást. Nem ez az első ilyen testi kontaktus köztük, de már réges rég nem volt rá példa.

-         Okoskodó liba. – súgta neki Tom.

-         Beképzelt bunkó. – replikázott Lya és máris mindketten újra mosolyogva engedték el egymást.

-         Engedj most már el. – bontakoztam ki Bill karjaiból.

-         Baj van?

-         Csak le kell ülnöm egy picit. Émelygek.

-         Minden oké baba? – aggodalmaskodott azonnal Tom is.

-         Na ezt nem fogjuk csinálni kilenc hónapig srácok. Semmi bajom, csupán terhes vagyok és ez nem csak móka és kacagás a hiedelmekkel ellentétben.

-         Imádom a terhes Vikit. – nevetett fel barátnőm.

-         Na jó. Tálalom a vacsorát, húzzatok ki a teraszra teríteni.

-         Hagyd, majd én megcsinálom. – ültetett vissza azonnal Lya.

Szuper… még a dilis barátnőm is ezt játssza velem, pedig rá számítottam. Nem vagyok porcelánból csak azért, mert terhes vagyok. Nem kell értem aggódni csak, mert egy pillanatra le kell ülnöm az egész napos munka, Tom ebédszüneti kiruccanása és a másfél órás főzés után.

Igen, az orvosom azt mondta, az első három hónapban nagyon oda kéne figyelnem rá, hogy eleget pihenjek, egyek és igyak. De én még nem érzem terhesnek magam, leszámítva az idegesítő émelygéseket, amik különféle időpontokban törnek rám. Szeretném, ha mindenki úgy törődne velem, ahogy eddig. Nem akarom folyvást azt érezni, hogy veszélyben vagyunk, hogy elveszíthetem a kisbabámat. Egy normális szimpla terhességet szeretnék, aminek a végén szülök egy gyönyörű gyermeket.

Elég volt csupán egyszer végignéznem a társaságon, már mentek is a teraszra további aggodalmaskodás nélkül.

-         Csípem a terhesen agresszív és baromira kívánatos feleségemet. – karolt át hátulról hirtelen Tom, miközben a salátát ügyeskedtem tányérokba.

-         Ne tartsatok burokban, mert attól meg fogok őrülni.

-         Megpróbálom visszafogni magam.

-         Köszönöm.

-         Viszont mit szólnál… - fordított maga felé. – Ha Bill ideköltözne.

-         Ügyes. – mosolyodtam el magam.

-         Szeretném, ha mindig lenne veled valaki és Billnél jobbat el sem tudok képzelni.

-         Rendben. – egyeztem bele.

-         Köszönöm. – puszilt arcon.

-         Egyetlen puszival el akarod intézni?

-         Vendégeink vannak. – közölte, majd átgondolva ezt, megvonta vállait és végre megcsókolt.

Lya és Bill a megterített asztalnál ülve várták a jól megérdemelt vacsorájukat.

-         Hol a francban vannak már?

-         Szerinted? – nézett rá Bill amolyan „ne légy ennyire naiv” sugallatú tekintettel.

-         Nem mondod?

-         Tudod, amikor ezek ketten jóban vannak, tök mindegy hogy hol vannak, tök mindegy, hogy nincsenek egyedül. Szerintem Tom itt az asztalon is képes lenne rá előttünk, ha szerinte Viki nem lenne ehhez túl prűd.

-         Bill. Szerinted ez most mi? Úgy értem tartós? Tényleg egy csapásra minden megváltozott és így is marad? Mert ez nekem túl tündérmesés.

-         Viki el fogja mondani Tomnak, ebben biztos vagyok. És akkor szerintem vége lesz a tündérmesének.

-         Mit fog elmondani neki?

-         Tudod, hogy miről beszélek.

-         Mi van? Mit kéne tudnom?

-         Hát… - hajolt közelebb, hogy diszkrétebben suttogva folytathassa. – Hogy ez a gyerek lehet azé a Joshé is.

-         Tessék? – kérdezte Lya fejhangon, hatalmasra tágult szemekkel. – Hogy mi? És én ezt miért nem tudtam eddig? És ha…

-         Ne. – fogta be a száját Bill. – Ne most. És ne velem.