43. rész. Tudnom kell!

Anyu csengőhangján csörgő telefonom ébresztett fel reggel a kanapén fekve.

-         Igen?

-         Felkeltettelek?

-         Igen.

-         Ne haragudj kincsem, visszahívlak később.

-         Mindegy anyu, úgyis fel kéne már kelnem. – állapítottam meg órámra nézve.

-         Gondoltam, mivel Lya elutazik, átmegyek hozzád pár napra vigyázni a kislányomra.

-         Lya lemondta az utat.

-         Összevesztek Billel?

-         Nem. Itthon akar maradni velem.

-         Mi történt?

-         Csak úgy engedtek el a kórházból, hogy valaki velem van.

-         Kórházból? – kérdezett vissza jogosan felháborodva.

-         Nem éreztem jól magam és a dokim mindenképpen azt akarta, hogy menjek be egy kivizsgálásra.

-         Miért nem szóltál?

-         Mert nem akarom, hogy idegeskedj.

-         Már hogy ne idegeskednék?

-         Igen tudom anyu, de ha te ideges vagy, akkor én is az leszek, és ha ideges vagyok, az nem segít, inkább csak ronthat a helyzeten. Nincs semmi vész, már jól vagyok, csak sok folyadékot kell innom, és többet kell pihennem.

-         Lya nem tud úgy gondoskodni rólatok, mint én.

-         Nem kell rólunk gondoskodni anyu, tényleg.

-         Na jó. A héten még muszáj dolgoznom, de a jövő héten átmegyek hozzád és nem rázol le kislányom.

-         Rendben anyu.

Tudtam, hogy jogos a követelése, hisz melyik anya ne akarna ebben a helyzetben a lánya mellett lenni? Apu is hetek óta zaklat, hogy költözzek át hozzá. Nem értik meg, hogy felnőtt vagyok, aki tud gondoskodni magáról és Lya bőven elég nekem, aki felügyeli minden lépésemet, nehogy valami baj történjen. Nem kell körém stressz, nem kell agyon aggódni mindent, mert azzal csak árthatok a babáknak.

-         Jó reggelt! – tipegett ki szobájából, szemeit dörzsölve Lya.

-         Szia.

-         Te már ébren?

-         Anyu hívott.

-         És mikorra várható az érkezése? – mosolyodta el magát.

-         A jövő héten. Figyelj Lya, menjetek el.

-         Tessék?

-         Billel arra az útra. Menjetek el. Alig tudtátok összeegyeztetni és most lefújod az egészet. Ki tudja, mikor lesz újra lehetőségetek egy hetet eltölteni együtt valami szép helyen?

-         Baba, nem akarlak itt hagyni.

-         De nyugodtan itt hagyhatsz. Semmi bajom nincsen, egy hetet kibírok egyedül is.

-         Biztos? – kérdezte, és láttam, ahogy felcsillan a szeme.

-         Húzzatok el.

-         Na jó, de állandóan telefon közelben leszel, és akármi van, azonnal felhívsz.

-         Rendben.

A hasamba ismét fájdalom nyílalt, de eszem ágában nem volt hagyni, hogy ezt lássa rajtam. Ahogy elment a konyhába a telefonjával a kezében, felültem, de a fájdalom csak erősödött. Megijedtem… naná, hogy megijedtem. Nagy nehezen felálltam és már hallottam, ahogy Lya meglepetés szerűen közli Billel a telefonban, hogy mehetnek és induljanak azonnal.

Ahogy beértem a fürdőbe, már eresztettem is meg a csapból a jéghideg vizet, hogy megmossam az arcomat.

Elég volt egyetlen rossz mozdulat, elég volt egyetlen újabb görcs… megcsúsztam a hideg kövön, és az utolsó, amit éreztem egy tarkómat ért erőteljes ütés…

-         Na jó, akkor pakolj. – utasította boldogan Bill Lyát.

-         Ez mi volt? Viki!! – indult meg a fürdő felé a hang hallatán Lya.

-         Mi történt?

-         Úr isten!

-         Lya mi történt??

-         Hívd a mentőket, kérlek! – kiabált és letette a telefont.

-         Bill! – szóltam ki a konyhából a kanapén fetrengő lakótársamnak, mikor kopogást hallottam.

-         Nyitom már! – pattant fel azonnal. – Na nem. – nevetett fel cinikusan, amint meglátta az ajtó másik oldalán álló nem éppen kívánatos személyt.

-         Nem akarok balhét. Vikivel szeretnék beszélni.

-         Nem hinném, hogy ez az érzés kölcsönös volna.

-         Az a gyerek az enyém is lehet. – közölte ismét nem szívbajosan.

És most követte el Bill azt, amire azt hitte, soha nem lenne képes. Behúzott egyet Joshnak hirtelen jött indulat által vezérelve, de a találat nagyjából ugyanakkora fájdalmat okozott saját öklének, mint Josh képének.

-         Mi az? Josh?! Mit keresel te itt? – kérdeztem rémülten bámulva őt.

-         Azt ajánlom, tűnj el innen. – szólította őt fel erélyesen Bill.

-         Beszélni szeretnék veled. – szólt hozzám kedvesen, arcát masszírozva.

-         Ezt nem gondolod komolyan.

-         Bill, kérlek. – fordultam felé.

-         Viki, ha Tom…

-         Tom nincs itt. – fojtottam belé a szót. – Kérlek!

Szó nélkül, sértődötten hagyott magunkra minket.

-         Mit akarsz Josh?

-         Tudom, hogy azt mondtad, nem találkozhatunk többet. De kerestelek, és sosem voltál dolgozni és érdeklődtem, és azt mondták, gyereket vársz.

-         Ez így van.

-         Tudom, hogy nem tartasz egy nagy zseninek, de a kapott információk alapján ez a baba az enyém is lehet. Igaz?

-         Josh, figyelj ide.

-         Nem. Te figyelj. Tudnom kell!

-         Nem tudom. Oké? Fogalmam sincs. De tök mindegy, mert egy a lényeg. Ezt a babát a férjem és én neveljük fel. Ez az ő gyereke és az enyém, bármi történjen is. Nem jöhetsz ide, és nem követelőzhetsz, mert semmi közöd hozzá.

A sors olykor megismétli önmagát, de egyet nem értek… miért mindig olyankor, mikor nekem okoz vele hatalmas galibát??

Tom autója gurult el az utcán, egyenesen a garázs feljárónk felé tartva.

-         Könyörgöm Josh, tűnj el!

-         Nem rázhatsz le.

-         Beszélünk, rendben? Felhívlak és beszélünk, de ne most, kérlek.

-         Rendben. De ne verj át.

-         Nem verlek.

Sietősen távozott, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a házba és becsuktam magam után az ajtót, remélve, hogy ez az egész ennyiben marad és hiú ábrándot táplálva egy képzelgésre, hogy Tom nem látta őt…