137. rész. Játék? Soha nem is volt az…

El innen. Minél hamarabb el innen, el Bill közeléből. Őt látom, mikor egy másik srác csókol? Mi ez??

Ahogy bepakoltam mindenem, már siettem is le a lifttel és a portán leadva kulcsomat, kértem, hogy hívjanak nekem egy taxit.

David nem hívott, nem is írt többet. Ennyire nem érdekelné, hogy feladom és lelépek? Vagy tudta, hogy úgyis ez lesz, és nem akar beavatkozni? Vagy épp ellenkezőleg. Épp ide tart, hogy megállítson. Ezért is kell minél előbb eltűnnöm innen.

Egyenesen a reptérre vitettem magam, habár halva született ötletnek tűnt, hogy épp most induljon egy gép Münchenbe. De döntöttem, és nincs az az isten, hogy engem valami visszatartson. Ha nem megy gép egyenesen oda, csak megy bárhová máshová - lévén ez egy reptér -, ahonnan majd valahogy hazajutok. Ez a körülmény nem igazán érdekel.

Alig negyvenöt perc és láss csodát, a sors is így akarja, a hetes kaputól felszáll velem a gép, ami pontosan a müncheni reptéren rak le. Köszönöm!

-                     Szia. – vettem fel a telefont.

-                     Hol vagy? – szólt bele aggódó hanggal Tom.

-                     A reptéren.

-                     Reptéren? És mégis mire készülsz?

-                     Az ember azt hinné, ez nyilvánvaló.

-                     Ne menj el.

-                     Megkértelek, hogy ne szólj bele.

-                     Elég már ebből! Nevetségesen viselkedsz!

-                     Parancsolsz? – szóltam vissza felháborodva.

-                     Elmenekülni annyira könnyű. Ez vagy te. Játszod a vérig sértett nőt, de nem hagysz esélyt sem, hogy az öcsém helyre hozza.

-                     Ott van neki Amanda.

-                     Ugyan már Amanda! Neki te kellesz, ne légy nevetséges!

-                     Leteszlek. Azt sem tudom, eddig miért nem tettem.

-                     Mert tudod, hogy igazam van.

-                     Isten veled Tom. – nyomtam is le a piros gombot.

-                     Na mi van? – faggatta őt azonnal David.

-                     Már a reptéren van.

-                     Bill meg a tetőre tart. Szólok neki.

-                     Minek? – vette el tőle telefonját Tom.

-                     Mi az, hogy minek?

-                     Minek erőltetjük? De most komolyan. Nehogy már könyörögni kelljen neki! Az öcsém újra padlón van miatta, jobb lenne, ha inkább hagynánk kiheverni a húgodat.

-                     Megmondtam, hogy helyre fogom hozni.

-                     És? Ha Viki most is lepattintja? Ha igazából nem úgy van, ahogy azt mi hittük? Én már nem akarok kockáztatni, az öcsémről van szó.

-                     Nincs kockázat, tudom, hogy igazam van.

-                     Nem.

-                     De! Ha most nem hagyod, hogy helyre hozzam, akkor a te lelkeden szárad majd. Nem tök mindegy, mi lesz a vége? Az a lényeg, hogy minden lehetőséget megragadjon az öcséd, ha tényleg vissza akarja kapni őt. Ez az ő érdeke, nem az, amit eddig csinált. Úgyhogy add ide azt a telefont és ne állj az utamba!

-                     Oké, nyugi. – nyomta a kezébe.

Ott ültem, arcomat kezeimbe temetve, végtelen fájdalommal a szívemben. Üres voltam legbelül és minden porcikám azt suttogta, hülyeséget csinálok. Az angyal a jobb vállamon azt mondja, szereted őt, hódítsd vissza, légy boldog. Az ördög a másik vállamon pedig lenyomva ellenfelét bíztat tovább, hogy lépjek le innen, ahogy csak tudok.

-                     Nem mehetsz el! – hallottam meg Bill hangját.

Összerezzentem. Megint hallucinálok? Kezeltetnem kéne magam.

-                     Kicsim, kérlek! – jött újra a hang és már tudtam, ez valóság.

Felemeltem fejemet, és Bill ott állt előttem.

-                     Te mit keresel itt?

-                     A terv szerint, most azon a tetőn kéne lenned, ahol már voltunk együtt, én fehér rózsával várlak és nem engedlek el. De te állandóan keresztbe húzod a számításaim.

-                     Igazán sajnálom.

-                     Ne menekülj előlem.

-                     Bill, hagyj békén! – pattantam fel.

-                     Meddig akarsz még hadakozni ez ellen? – tette mellkasára kezemet és azonnal megéreztem heves szívdobbanásainak ütemes egymásutánját. – Miért csinálod ezt?

-                     Mert az első bakinál szarban hagytál! – rántottam el kezemet.

-                     Baki? – nézett rám, tágra nyílt szemekkel. – Baki, ha megtudom a szerelmemről, hogy pénzt kap, hogy velem legyen?

-                     Tudod jól, hogy nem azért voltam veled! Meg sem hallgattál, meg sem próbáltad elhinni, hogy minden igaz volt!

-                     Tudom. Már tudom. Tudtam már akkor is, de te leléptél szó nélkül.

-                     Szóval mégis az én hibám? Könyörögtem neked Bill, hogy hallgass meg és te megaláztál! Honnan tudjam, hogy mikor teszed meg legközelebb? Én nem tudok rá lehetőséget adni, nem hagyom, hogy újra összetörd a szívem, mert nem úgy működnek a dolgok, ahogy a te kis tökéletes, idilli világodban megálmodod! Szerettelek! Jobban, mint bármit ezen a rohadt földön, és te egyik pillanatról a másikra már nem kértél belőle!

-                     Most is szeretsz, és ezt nem tagadhatod. Látom, ahogy rám nézel, érzem abból, ahogy beszélsz velem, minden gesztusod erről árulkodik. Mond, hogy mit vársz tőlem, és én megteszem. Járass le, alázz meg ország világ előtt, add vissza! Csak ne tűnj el megint, mert egy részem már így is belehalt a hiányodba.

-                     Elengedtél. Megmondtam, hogy ha eldobsz, nem jövök vissza.

-                     Mégis itt vagy. Ne mond nekem, hogy a munka és David miatt. Miattam vagy itt.

-                     Ahogy Amanda is. Talán ő jobban illik majd hozzád.

-                     Amanda csak barát. Egy pillanatig sem volt más. Tom hülye ötlete volt és…

Azonnal összeraktam azt, amit már eddig is látnom kellett volna.

-                     Mond, hogy nem csak féltékennyé akartál tenni.

-                     Tudnom kellett, mit érzel. – lépett egész közel hozzám.

-                     Mással játszadozz! – löktem el magamtól.

-                     Ne csináld ezt! Miért nem adod fel? Ugyanúgy velem akarsz lenni, mint ahogy én veled. Hónapokat vesztegettünk már így is el.

-                     Én azt hittem, lezártuk. Azt hittem, nem szeretsz már. Elüldöztél és nem jöttél utánam.

-                     Mert haragudtam. Mert azt hittem, sosem szerettél. Mert makacs voltam, mint ahogy most te is. De ahogy csak meghallom a neved, megdobban a szívem. Ahogy meglátlak, beleremeg a lábam és ahogy meghallom a hangod, legyen az bármilyen távol is, tudom, hogy te vagy az igazi. Kérlek! – suttogta újra közelítve, homlokát az enyémhez tapasztva.

-                     Hagyd abba. – hunytam le szemeimet.

-                     Szeretlek. – puszilt bele a hajamba fejem tetején. – Szeretlek. – ismételte egy újabb apró puszit adva arcom egyik oldalára. – Szeretlek. – jött a következő gyengéd puszi arcom másik oldalára, majd kezével megtámasztva állam, felemelte fejemet, hogy a szemembe nézhessen. – Szeretlek. – közölte utoljára üveges tekintettel, és óvatosan közelítette ajkát enyémhez.

Ahogy puha forró alsóajka az enyémhez ért, mintha megnyílt volna alattam a föld. Nem reagáltam, ő pedig csalódottan nézett könnyben úszó szemeimbe.

Letörölt egy arcomon végigfolyt könnycseppet és nem adta fel. Újra lehunytam szemeimet és éreztem, ahogy kezdem elveszíteni saját magammal vívott harcomat. Kell nekem, szeretem őt. Nem állhat elénk több akadály, ha az eddigieket átvészeltük. Összetartozunk, történjen bármi. Ha nincs is hosszú közös jövőnk, én akkor is ki akarom használni azt az időt, ami nekünk jár.

-                     I hate my life… i can’t sit still for one more single day… i’ve been waiting for something to live and die for – kezdte halkan, lágyan énekelni, és egész testem libabőrbe borult. – In your shadow i can shine… - fejezte be tagoltan, végig tartva a szemkontaktust.

-                     Mindenki minket néz. – szipogtam és kezemet óvatosan ajkaira tettem.

-                     Nem érdekel. – vette el kezemet és összekulcsolta sajátjával.

-                     Bill! – hallottunk egy távoli sikolyt.

-                     Ne. – nézett rám kétségbeesve Bill, amint számára is nyilvánvalóvá vált, hogy rajongótól származik.

-                     Ez a te életed Bill. – húztam ki kezemet az övéből.

-                     Nélküled nem kell.

-                     És mégis mit fognak szólni szerinted a rajongóid, ha megtudják, hogy…

-                     Hogy szeretlek? – mosolyodta el magát. – Szeretem ezt a nőt! Igen, én Bill Kaulitz szerelmes vagyok!

Láttam, amint két testőr, nem messze Bill háta mögött feltartóztat pár lányt.

-                     Ne csináld.

-                     Te vagy az érdek védelmis. Majd eltusoljátok. – mosolygott újra azzal az ellenállhatatlan angyal ihlette mosolyával.

Csak néztem rá és fogalmam nem volt, minek ellenkezek még mindig, mikor már réges rég döntöttem. Rutinból? Megszokásból?

-                     Szó sem lehet róla. – feleltem és elővettem a telefonom.

-                     Kicsim. Szeretlek. – próbálkozott újra félreértve engem.

-                     Ígérd meg Bill. Ígérd meg, hogy többé semmi és senki nem szólhat bele, nem állhat közénk. – emeltem fülemhez a telefont, ő pedig édesen, lelkesen bólogatott.

-                     Igen? – vette fel bátyám a telefonját.

-                     Felmondok.

-                     Szeretlek hugi. – felelt, hisz tudta nagyon jól, mi zajlik most bennem és miért is válok meg a munkától.

-                     Én is téged. Köszönöm. – tettem is le.

-                     Húzzunk el innen. – kaptam fel a bőröndöm.

-                     Enélkül egy tapodtat sem. – vette arcomat kezei közé és úgy csókolt, mint még sohasem.

Az újságok címlapon közölték fotókkal ellátva, hogy Bill egy hasonmása Billnek kiadva magát vallott szerelmet nyilvánosan egy reptéren a banda menedzserének húgának. Csak nevettünk rajta, és igen, az én szentimentális szerelmem összehajtogatta és eltette az egyik példányt, hogy örökké emlékezzen arra a napra.

A csapatban maradtam. De inkább mint családi, mintsem munka ügyben. Nem dolgozom velük, nem kockáztathatok. Utazgatok velük, mikor hosszabb időre mennek, és nem szólok bele a bátyám ügyeibe. Na jó, talán néha azért előfordul, hogy nem tudom visszafogni magam, hisz az ember sosem fordulhat ki teljesen önmagából, de mérsékelten teszem és David a maga megváltozott, átalakított kiadásában ezerszer jobban áll a dolgokhoz.

Már tisztán látom, miért kreált nekem állást a csapatban, már tudom, hogy minden arra ment ki, hogy helyre hozza az általa vélt legnagyobb baklövését, mégpedig, hogy szétválasztott minket Billel. Igen, helyre hozta. Hogy meg maradhat-e köztünk ez az idilli húg-báty viszony? Meglátjuk. Dolgozunk rajta, hisz mégis csak testvérek vagyunk, és amíg világ a világ, mi ketten leszünk egymásnak.

Együtt lakni Tommal nem egy leányálom, de nem választhatom szét őket. Lehetetlen próbálkozás volna. Sokat marjuk egymást, szívózunk, nem adjuk fel gyermekded küzdelmünket. De számíthatok rá és bármi van, beszélhetek vele róla még akkor is, ha képtelen komolyan venni bármit is. Szeretem azt az idiótát és tudom, hogy ő is hasonlóképp vélekedik rólam.

Nick és Bill? Nem lettek puszipajtások, de le tudnak ülni egy asztalhoz kulturáltan beszélgetni, és olyankor persze jobb híján a közös téma leginkább én vagyok. Nick a publikusnak és nem publikusnak vélt kis sztorikat is boldogan adja át Billnek, aki néha elhűlve, néha nevetve konstatálja, milyen egy buggyant és szétszórt barátnője van. Ja igen. Nick még valamin képes volt változatni, amihez pedig mindig is ragaszkodott.

-                     Szia baba. – szólt bele egyik reggel a telefonomba.

-                     Szia baba. – köszönt neki vissza Bill, akit megkértem, vegye fel helyettem.

-                     Nem ér rá ezek szerint.

-                     Megkérhetnélek egy apró szívességre Nick?

-                     Ne babázzak.

-                     Szuper lenne.

-                     Oké, bocs. Megszokás. Rossz berögződés. Elfelejtve.

-                     Köszönöm.

-                     Kiérdemelted haver.

-                     Ezt jó hallani. Haver.

A legnagyobb meglepetés? Georg szinte első látásra belebolondult az én barátnőmbe, Tinába az első „hozzuk össze a valószínűleg össze nem passzoló barátaimat” jellegű partin. Boldogan figyeltem, ahogy Tina viszonzása után Georg végre otthagyja az abszolút nem hozzá illő Alyssát és belekezd egy kapcsolatba barátnőmmel.

A szerelem? Az akkor is szar… de kit érdekel, mikor van pozitív hozománya is? A hiány, a féltékenység, a bizonytalanság mellett ott van az a múlni nem akaró érzés, mikor meglátom őt és azonnal tudom, ő az enyém. Hozzám tartozik és kit érdekel, ez meddig tart? Minek agyaljak állandóan a jövőn, mikor a jelen ennyire fantasztikus? Itt van nekem Ő, aki szeret, aki minden egyes nap bizonyít és levesz a lábamról. Aki gondoskodik rólam leküzdve minden akadályt és átlépve minden határt. Már nem számít a korkülönbség, már szinte azonosult az eddig igencsak eltérő életvitelünk is.

Nincs több megválaszolatlan kérdés, nincs több mellékszál.

Kapcsolatban élek, amit kifejezetten élvezek. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek már-már szimbiózisban élni valakivel, de amíg minden reggel mosolyogva ébredek, mikor meglátom, hogy ő szuszog mellettem szanaszét vetett végtagokkal, addig képes vagyok minden egyes régi elvemet elhajítani.

Mert szeretem, és mert ez már rég nem csak egy játék. Sőt, azt hiszem, soha nem is volt az…