"Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok. A polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéktelen mosolygással. A távolba révedve bénultan figyelek, és jöttödre porcelán szívem megremeg!" /ismeretlen/

Teljesen útra kész voltam Hannoverbe. Igaz a vonatom csak egy óra múlva indul, de engem ismerve nem árt időben elindulni.

Telefonomat a farmer zsebembe csúsztattam, majd megfogtam kis gurulós bőröndöm és nyitottam is az ajtót. Egy pillanatra ledermedtem, majd ezt felváltotta a meglepettség.

- Hát te mit keresel itt?

- Hiányoztál. - suttogta

- Dehát tegnap este mentél el. - ráncoltam homlokom

- Libby... - kezdte el csókolgatni a nyakamat

- Héé... Lekésem a von... - nem hagyta befejezni

Úgy csókolt, mint még soha... úgy, hogy érezzem, mit akar...

Bőröndömet elengedtem, s átkaroltam a nyakát. Ő beljebb lépdelt, s óvatosan berúgta az ajtót, majd a szobám felé haladtunk. S közben egy percre se engedtük el egymást.

Az ágyamra döntött, majd felém térdelt úgy csókolta végig testem szabad felületeit. Nedves ajkai égették bőrömet...

- Bill... - ziláltam

Újra megcsókolt, és közben feltérdelt -, s engem húzva magával - felültetett. Pólómat óvatosan húzta le rólam, s melltartómat is azonnal kikapcsolta... Kissé elpirultam, ahogy kaján mosollyal az arcán végigmért, majd újra az ágyra feküdve kezdett kényeztetni. Én pólója alá nyúlva simogattam a hátát, majd kicsivel később le is vettem róla azt. Ezután a farmernadrágomtól igyekezett megszabadítani engem, majd magát is.

- Gyönyörű vagy... - suttogta, s szenvedélyesen csókolt

Vágytól égett az egész testem... Akartam őt... S ő is engem...

Az alsóneműtől is lassan megszabadultunk, s óvatosan nyitotta szét combomat, majd hatolt belém...

Egy halk, de erőteljes sóhaj hagyta el ajkamat, majd lassan mozogni kezdett...

Ujjaimmal mellkasán játszadoztam, s közben hallgattam ahogy szuszog... Arca gondterhelt volt...

- Baj van? - ültem fel, s magam elé szorítottam a takarót

- Nem... semmi... - erőltetett egy mosolyt

Nem firtattam tovább. Ha el akarná mondani, már megtette volna. Különben sem lehet, akkora nagy baj.

Telefonom csörgése zavarta meg gondolatmenetemet.

- Halló. - szóltam bele miután kihalásztam farmerem zsebéből

- Mégis hol vagy? Itt állok az állomáson, a vonat már beért, te meg sehol...

- Frid...

- Ki ne találd, hogy közbejött valami. - rivallt rám dühösen

- Sajnálom... - suttogtam

- Nőj már fel végre Libby. Nem csak te vagy a világon. Igazán nem halsz bele, ha mással is foglalkozol egy kicsit. - tette le dühösen a telefont

Csak bámultam magam elé, s tudtam igaza van...

- Miaz? - ült fel Bill is

- Friderica. Nagyon dühös, amiért nem mentem. A legközelebbi vonatot elérem. - hajoltam le a fehérneműmért és fel is vettem azt

- Ne!

- Mi? - néztem rá furcsán

- Ne menj. Majd megbékél... - kezdett el csókolgatni

- Nem Bill. Te nem ismered őt. Nem békél meg.... Ráadásul terhes...

- De... - befejezni már nem tudta - Ezt fel kell vennem.

Csak bólintottam, s már emelte is füléhez a telefonját.

- Igen?

- Hé, haver. Jó munkát végzel.

- Nem... Ma már ne érek rá. Libbyt viszem Hannoverbe.

- Nem hozhatod ide! - mondta dühösen

- Sajnálom. - mondta, majd letette

Én ránéztem:

- Elviszel?

- El. - mosolygott majd megcsókolt

- Köszönöm. - suttogtam s hozzábújtam