-10-

Valami borzasztó dolog történt vele, és én legszívesebben magamhoz szorítanám tudtatva vele, hogy számíthat rám. Miért érzem ezt? Miért vagyok szomorú attól, hogy őt annak látom? Ez az összezárva töltött rövid idő szimbiózisba helyezett minket máris egymással?

-         Érezted már azt, hogy számodra vége a világnak? Hogy már tényleg semmi nem számít többé? – folytatta a plafont bámulva fátyolos tekintettel. – Hogy soha többé nem lehetsz boldog, mert gyűlölnéd magad érte?

-         Bill, én… - hajoltam fölé, de igazán semmit sem tudtam mondani.

-         Ne haragudj. – nézett a szemembe, épp mikor az övéből egy kövér könnycsepp buggyant ki, végigfolyt arcának finom bőrén és lecsöppenve, jókora foltot hagyott a lepedőn. – Sosem fogok tudni erről nyugodtan beszélni.

-         Nem is kell. Úgy értem, nem kell elmondanod semmit, amit nem szeretnél.

-         Szeretném. Szeretnék beszélni róla, szeretném végre kimondani, még akkor is, ha tudom, nem segíthet. Szeretnék egyszer valakivel úgy beszélgetni, hogy nem kell tartanom attól, mikor térünk ki erre a témára.

-         Biztosan eljön majd az ideje.

-         Na jó elég. Szedd össze magad Bill. – suttogta, megtörölte arcát és felült.

Csendben figyeltem őt, ahogy minden létező lelki erejét próbálja összegyűjteni a továbbhaladásra. Kezemmel ágyon nyugvó keze felé nyúltam, és mivel nem húzta el, így megfogtam azt. Csak néztem szomorú küzdelmét és fogtam a kezét.

Pár percre volt csupán szüksége. Pár néma csendben töltött percre. Akkor nézett először újra rám. Nem a szemembe. Előbb maga elé bámult, majd tekintetét felém vezette.

-         Az mi? – kérdezte, meglátva csípőmön lévő forradásom.

-         Ja ez? – néztem én is rá. – Az öcsémtől való elválás nem zajlott olyan zökkenőmentesen, mint a szüleimé. Mikor megtudta, hogy én apuval maradok, és nem megyek velük egy másik városba, mindennek elhordott és faképnél hagyott. Utána indultam, hogy helyre rakjam, ő pedig rám vágta az üvegajtót, amin sikeresen átesve szereztem pár maradandó heget.

-         Több is van? – húzta fel csodálkozva mindkét szemöldökét.

-         Egy itt a csuklómon. – mutattam felé. – Három a combomon és ez itt a legnagyobb. – néztem újra csípőmön éktelenkedő örök sérülésemre.

Az, ami most következett megrengette a világomat és fenekestül fel is forgatta azt.

Bill egy amolyan engedélyt kérő pillantást vetett felém, és mikor nem érkezett negatív reakció, óvatosan irányította kezét csípőm felé. Ahogy első ujja bőrömhöz ért, testem összerezzent. Újra rám nézett, némi rémülettel az arcán, majd újra hozzám ért. Gyengéden simította végig ujjait vágásom mentén. Én pedig már rég nem tudtam azzal foglalkozni, hogy a testemen végig futó libabőr elárulja érzelmeimet. Csak figyeltem őt, ahogy elmerengve vizsgálja sebemet. Neki ez most nem arról szólt, mint nekem, azt tisztán láttam.

Kirántva ebből az idillből, mindkét kezével pólója aljába kapaszkodott és egy ügyes mozdulattal meg is szabadult tőle.

-         A bátyám quadjával romboltam épp át a pályán, mikor ő úgy döntött megelőz az enyémmel. Tudtam, hogy nem győzhetek, már abban a pillanatban, mikor megjelent mellettem. Félrerántottam a kormányt és métereken át repültem, míg nem arccal előre landoltam a földön. Ezt akkor szereztem. – mutatott saját csípőjére, ahol egy hosszú tetovált felirat mellett megláttam egy nagyjából ugyanolyan méretű és kinézetű vágást, mint nekem van. – Emlékszem évekig szekált érte, mert a fájdalomtól kicsordult a könnyem. – nevetett fel emlékét maga elé képzelve és én azonnal tudtam… a báty… ő a fájó pont Bill életében.

Tereljek, vagy belemélyedjek a témába? Gyorsan kellett döntenem.

-         Számtalan balesetes sztorim van, ha érdekel. Rámenne az egész éjszaka, mire elmesélem az összeset. – ültem fel vele szemben. – Ez például. – mutattam számra, kicsit kihúzva helyéről alsó ajkamat, hogy látható legyen a varrás helye. – Óvodában elvettem egy srác dömperjét, amint ő leszállt róla. Hozzám vágott egy követ.

-         Köszönöm. – mosolygott hálásan… jól döntöttem.

Lefeküdtünk az ágyra, egymás felé fordultunk és úgy ecseteltem neki nem kevés momentummal rendelkező baleseti repertoáromat…  Bill csendben hallgatott és habár tudom, hogy nem tudná minden szavam felidézni, hagytam, hogy merengjen a saját gondján, a szíve fájdalmán. Tudom, hogy segítettem neki.

-         Ezennel azt hiszem, vége is. Habár még előttem az élet további sebek gyűjtésére.

-         Csoda hogy még életben vagy. – mosolyodta el magát.

-         Rám nagyon kell vigyázni. – vontam meg vállamat.

-         És van, aki vigyáz rád otthon? – kérdezett rá még egy olyan dologra, amire már biztosan régóta kíváncsi, mint ahogy fordítva én is eléggé az vagyok.

-         Az apukám. Ő az egyetlen férfi jelenleg az életemben, aki ügyel a testi épségemre.

-         Ezt elég nehéz elhinnem.

-         Rengeteget dolgozom, és valahogy mindig kiszorul ebből az olyan szabadidős tevékenység, mint például a randizás.

Felnevettem egy éppen idevágó emlékemen, és elgondolkodtam, ezt vajon megosszam-e vele.

-         Mi az? – kérdezett rá, így magától értetődően én elárultam.

-         Az egyik barátnőm cukkolt azzal, hogy engem el kéne rabolni és bezárni egy szobába egy pasival, hogy végre munka helyett másra is szorítsak időt.

-         Sajnálom.

-         Mit? Ne. Neked nincs mit sajnálnod.

-         Hogy csinálod ezt? Hogy tudsz elvonatkoztatni attól, ami itt történik?

-         Bill csak egy kis időt szeretnék úgy eltölteni, hogy megpróbálom elnyomni, hogy halálosan félek. Leszel szíves ebben segíteni nekem, különben elviselhetetlen leszek.

Most jött el a pillanat… Bill úgy döntött legalábbis. Közel hajolt és ajkait gyengéden az enyémre tapasztotta. Most nem blokkoltam le, megízleltem finom ajkait és lehunyva szemeimet, élveztem ki a pillanatot. Lassan kóstolgattuk egymást, miközben egész testemen úrrá lett a rég nem érzett, ám jóleső elgyengülés.